Másnap reggel izgatottan, szomorúan és félve ébredtem. Létezésem egyik legnehezebb napja várt rám. Godrik már lázasan készülődött a konyhában, meglepetés reggelivel és tulipánokkal kedveskedett nekem. Persze azért bevetette a nyugalmat sugárzó erejét is, nehogy túlaggódjam magam. Így egészen addig, amíg Ezékiel nem kopogtatott az ajtón, tűrhetően jól éreztem magam. Ajtót nyitottam, s ahogy Ezékiel bejött, úgy komorodott el Godrik addigi jó hangulata, s érezhetően hűlt a hőmérséklet. Godrikkal kimentettük magunkat egy percre, s a konyhában beszorítottam az egyik sarokba.
- Mondd el mi a baj! Kérlek! Érezlek ám! – mondtam, már szinte fenyegetve.
- Utálom, hogy pont vele kell átélned ezt a napot! Azt hittem, én kísérhetlek majd! – mondta dacosan.
- Sajnálom, nem kérdeztek meg engem sem, kivel mennék, mellém osztották be s kész. Hidd el, én sem repesek az örömtől. S szerintem ő sem. – s közben belestem a nappaliba. A leendő társam a mai nehéz napban önelégülten, magabiztos nyugalommal terpeszkedett a díványon.
- Nem úgy néz ki! – jegyezte meg. – Féltelek! Érzem, hogy valami rossz fog történni! Sajnálom! – s szomorúan csúszott le az egyik székbe.
- Nem tudom, mire számítsak, iszonyat nehéz lesz, s nem tanultam ehhez semmit, szóval, igen, én is ettől tartok, tuti el fogok rontani valamit! – vallottam be neki, ami nyomja a szívem.
- Nem így gondoltam! Nem fogsz elrontani semmit! Annyira jó megérzéseid vannak, a többit pedig ő majd megmutatja. De … de attól félek, elcsábít tőlem. – mondta, a végét szinte csak suttogva.
- Ő? Szerintem eszébe sem jut. – néztem rá értetlenül. – Ha benne nem is, legalább bennem bízz! Szeretlek! Téged szeretlek, s nem érdekel engem más, hidd el! – mondtam mélyen a szemébe nézve. Kezemmel megsimogattam az arcát, s megcsókoltam. Megnyugodott, legalábbis oldódott valamelyest a rossz légkör.
- Most mennem kell. Kimegyünk, s amint tudok, visszajövök hozzád, ígérem!
- Én is szeretlek! Várni foglak! – válaszolta, s egy kis mosolyt is sikerült magára erőltetnie.
Kimentem a nappaliba rám váró angyalhoz. Ahogy meglátta, hogy közeledem, felállt, s ezért két lépésre tőle meg kellett álljak, ha a szemébe akartam nézni. Nem hagyhattam, hogy rosszul érezzem magam előtte, úgyhogy megacéloztam magam, és letámadtam.
- Köszönöm szépen, hogy segítesz ma nekem. Nem tudom mi vár rám, de nem lesz se könnyű, se boldog egy nap, úgyhogy megkérlek, csak a szakmai dolgokkal foglalkozzunk ma, nincs se kedvem, se időm, se energiám másra. Amúgy Godrik nem csak a lakótársam, hanem az élettársam is. Szeretnél hozzáfűzni valamit? – hadartam el egy szuszra, mielőtt inamba száll a bátorságom.
Csak mosolygott, és rázkódott? Majd egyszer csak hatalmas szívből jövő nevetésben tört ki.
- Szívesen. Bár való igaz, nem volt választásom. Tudod, Ő kért meg rá, semmi személyes nincs benne. Nem is értem mi ez a felhajtás körülötted, szóval nem hiszem, hogy nehéz lesz betartani ezeket a szabályokat. – válaszolt szinte túl arrogánsan, s lenézően. – Nem lesz egy boldog nap, ebben egyet értek, az pedig hogy kivel élsz, egyáltalán nem tartozik rám. – tette hozzá szinte félvállról.
Legszívesebben elástam volna magam. De kihúztam magam, és dobogó léptekkel az ajtó felé indultam. – Sétáljunk!
Mire az ajtóhoz értem, már a nyomomban volt. Még mindig kuncogott egyet-egyet, szemmel láthatóan jól szórakozott rajtam. Ez nekem is segített, egyre inkább dühös lettem, s így biztosan nem fogok zavaromban motyogni, s az sem fog zavarni, ha hülyének néz. Ezek után már nem érdekelt mit gondol rólam, vagy mit sem. Túl akartam esni ezen a napon, s visszatérni a kis házunkba, az új életembe, s folytatni a tanulást.
Már messzebb értünk, mire egyáltalán újra feltűnt, itt sétál mellettem csendben, s várja, hogy megszólaljak. Lopva rám nézett párszor, de gondolom érezte a hangulatomat és érzéseimet, s kivárta, hogy lecsillapodjak valamelyest. Már majdnem azon voltam, hogy megköszönöm neki ezt a jól eső figyelmességet, de aztán meggondoltam magam. Hagyjuk végre ezt a rizsát, s térjünk a tárgyra.
- Szóval – kezdtem – mit kell megtanulnom? Hogy csináljuk ezt az egészet?
- Megtanulnod még rengeteg dolgot kell. – mondta megjátszott komolysággal, s olyan felsőbbséges arckifejezéssel, mintha nekem soha nem is sikerülne ezt véghez vinnem. Bezzeg neki, minden a kisujjában van már…
- De ha már kérdezed. Akkor van, amit most is gyakorolhatunk. Ahhoz, hogy végig együtt lehessünk a Földön, össze kell kötnünk magunkat egy varázsigével. A dolog nem egyszerű, hiszen nem elég, ha én fenntartom a varázslatot, neked is dolgoznod kell vele, s közben pedig odafigyelned a többi dologra is, s csinálnod kell, amit mondok. Nehéz, de ha gyakorlunk, akkor talán jobban sikerül majd annyi fele figyelned. Ha nem megy, akkor folyamatosan fognom kell a kezed, vagy a válladon kell legyen egy kezemnek legalább, varázslattal ez nem szükséges, sőt, így magadra is tudlak hagyni kicsit, s aztán a varázslat segítségével újra megtalálhatlak.
- Tehát ha tudok varázsolni, fenntartani, akkor nem kell fizikai kontaktus, mert az akkor is fent marad, ha némileg távolság van kettőnk között. Ezt részesíteném előnyben, ha lehet.
- Rendben. – de vigyorgott. Élvezte, hogy ilyen távolságtartó s elutasító voltam vele szemben, mintha mulattatta volna. – Ahogy akarod, de előre szólok, nem fog elsőre sikerülni. S ha itt menni is fog, fenntartani lesz nehezebb, főleg ha mellette mást is kell varázsolj. De azt majd akkor és ott. Amíg sétáltunk, igyekeztem ráhangolódni a kisugárzásodra. Eléggé pipa vagy rám, úgyhogy nem lesz nehéz megtalálnom téged, ha mégis elvesznél. De erről nem akarok Neki beszámolni, szóval értékelném, ha nem rontanád a jó híremet, s idefigyelnél. – közölte félig nevetve, félig mérgesen.
- Megteszem, ami tőlem telik. – biztosítottam. S vettem csukott szemmel egy-két mély lélegzetet. – Kezdhetjük.
Fél szemöldökét kissé felhúzva, nagy sóhajtás után kezdte meg a szerinte hiábavaló okításomat.
- Először kérlek, add a kezed. Segít az első próbálkozásoknál, aztán majd megpróbálhatjuk a nélkül is.
Szó nélkül meleg tenyerébe csúsztattam a sajátom, s ahogy kezünk összeért, bizsergést éreztem, mintha a pamutruha feltöltött volna, s „megráznám”. Ha észre is vette, nem adta jelét. A következő lépésre vártam, s felnéztem rá. Egy pillanatig mintha máshol járt volna, majd folytatta.
- A varázslat neve: unito. Mindketten ki kell mondjuk, akár csak suttogva is, és közben arra a személyre kell gondolnunk, akivel össze akarunk kötődni. Ez persze akkor is létrehozható, ha nem egy helyen vagyunk. De nagyon fontos, te velem nem kötődhetsz össze, ha én nem mondom ki a varázsigét rád gondolva. Így remélem érted, ha elkeveredsz, tartsd fent a varázslatot, vagy ha megszakadt, próbáld meg többször újra létrehozni.
- Egyszerre kell kimondani? Mert annak nem sok esélye van. – kérdeztem aggódva.
- Nem. A személy erejétől függően fent tudja tartani a kapcsolódási szándékot, de hogy meddig, mindenkinél más és más. Így például ha én kimondtam, neked lehet úgy 5 perced kimondani, s akkor még létrejön a kapcsolat. – kihúzta magát, hogy ezt úgy értsem, ez egy nagyon menő dolog.
- Értem, szóval ezek szerint nekem meg kántálnom kell folyamatosan, hogy legyen esélyed csatlakozni? – szuper, más bajom sem lesz.
- Nem tudom. Először próbáljuk ki, de még el kell mondanom valamit. Előfordul, hogy ez az összekötés „túl jól” sikerül, tehát lehet, hogy a gondolataidba is beengedsz ez által. Az érzéseid amúgy is nyitott könyv számomra, de ez azért merőben más. A gondolatokat nem olyan könnyű elhallgattatni, mint szeretnénk. – komoly aggodalommal a hangjában s a szemeiben nyomatékosította szavait.
Most már elég ideges voltam. Hogy a francba fogom az agyamat elsötétíteni? Nem, nem láthat bele ebbe a kusza, önmagára is veszélyes rendszerbe, amit mások egyszerűen káosznak hívnak.
- Nyugalom! Nagy levegő! S mond ki! Unito! – miközben felém fordult, s kettőnk közé emelte a kezünket, másikat is megfogva. Nem tudom erre mi szükség volt. Inkább másfelé néztem volna. De nem hagyta. A tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tudtam másra gondolni, így megkönnyítette a dolgomat. S amikor én is kimondtam a szót, lenyűgöző dolgokra lettem figyelmes.
Olyan volt, mintha ketten egy nagy buborékba lettünk volna zárva. A melegség, a kíváncsiság szinte elemi erővel csapott le rám. Ezékiel érzései erőteljesek voltak. Mint egy viharban erősen hullámzó tenger, alig tudtam megállni a lábaimon. Aztán egyszer csak meghallottam: Amilyen gyönyörű, olyan buta! Csinál is valamit, vagy csak bámul rám? Mintha én lennék az új idióta talkshow szereplője a tévében.
- Sajnálom! Mit kellene mondanom? – s furcsának hallottam a hangom.
- Mit sajnálsz? Nem mondtam semmit. Kezdjük azzal, mit érzel? – válaszolt, de kicsit összehúzta a szemöldökét. Vajon hallotta, amit az előbb gondoltam? Nem, az nem lehet, hiszen kevesen olyan erősek, hogy ezt megtegyék. Nekem is csak ritkán sikerül.
- Hallom. – csúszott ki a számon. Mire Ezékiel hátrébb lépett, s elengedte a kezem. Mivel nem tudtam, hogyan is kell fenttartani a varázslatot, az hirtelen megszakadt.
- Sajnálom! Léptem hozzá közelebb! Igazán nem akartam belemászni a fejedbe! Azt hiszem kicsit alábecsültél engem! Butának, de szépnek tartasz? Szóval az angyalok is előítéletesek? Nagyon szépen köszönöm. Akkor ez bizonyára rád is igaz, hogy jól nézel ki, tehát vagy túl szerény vagy, s nem foglalkozol vele, vagy túl arrogáns, mert tudatában vagy a vonzerődnek, s úgy gondolom, a második igaz rád. Fejedbe szállt az angyalság. – keltem ki magamból, s hátra sem nézve dühöngve s megbántva elindultam a másik irányba. Kellett egy kis távolság tőle.
Nem messze egy tavacska partján ültem le egy kőre, s néztem, ahogy a vízi állatok játszadoznak, ahogy a napfény megcsillan a víztükrön. Kezdtem megnyugodni.
Ezékiel sóbálvánnyá válva állt ott, ahol hagytam, s fejét ingatva töprengett. Nagy széllökésekkel leszállt mellé Saphira, a sárkány, akit annyira szerettem.
- Ezt jól megkaptad! – szólt a férfihoz. – Remélem tanultál belőle, s többet nem sérted meg ezt a lányt! Különben sokan meg fognak orrolni rád. Többen nagyon a szívükbe zárták ezt a teremtést, te pedig nem vagy képes kinyitni neki a szívedet, hanem meg akarod leckéztetni! De úgy látom, a tanuló meglepte a tanárát…
Ezékiel csak pislogott, s nem hitt a fülének. Sosem szólt hozzá még egy sárkány sem. Sőt az állatok sem igen szoktak beszélgetni vele, pedig tudja, hogy tudnának, de nem keresik a társaságát.
- Nem tudom mi a nagy szám ebben a lányban! Úgy beszéltek róla, mint valami nagy varázslóról, aki változtathat mindannyiunk sorsán, aki jobbá teheti az életünket, de mindvégig azt hittem, hogy túloztok. Nem értettem, és még most sem értem. De azt hiszem, bocsánattal tartozom neki.
- Azzal hát, ez a minimum! S vigyázz mit csinálsz, hiszen tudod, tegnap láthattad mennyire odavan érte az Öreg. Csak nem irigykedsz? Angyal vagy az ég szerelmére, emelkedj felül ezen, s végezd a dolgod! Nem sokára mennetek kell! Fel kell készítened! – s nagy szárnyával lökött rajta egyet, hogy végre elinduljon Lili után. Hangtalanul közeledett, így megcsodálhatta a lány vidám nevetését, ahogy szinte tapsikolt gyermeki örömmel az állatok vidám játékának. Most teljesen másnak látta, nem akarta megzavarni, de úgy érezte, be kell tartania amit ígért.
- Sajnálom! – mondta alig hallhatóan.
Felé fordultam, s különös változást éreztem. Eltűnt a vibráló fölényes érzés, eltűnt a magabiztosság kemény páncélja. Kíváncsiság, és figyelem tükröződött a szemeiben. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne.
- Megbocsátok! De kérlek, amíg nem győződtél meg róla, ne döntsd el előre milyen is vagyok! – kértem. – Szerintem folytatnunk kellene, ha készen állsz persze.
- Igen, igazad van, és azt hiszem, ennyit megígérhetek. Szépen megleckéztettél. – mosolygott most már ő is. Mellém ült, s megfogta a kezem. – Unito! – mondtuk kis szinte együtt. S megint éreztem azt a furcsa érzést. De közben teljesen nyugodt is voltam.
- Te hallod amiket én gondolok? – kérdeztem.
- Nem. Sajnos nekem csak ritkán sikerül.
- Ó értem. És most? – megnyitottam az elmém felé, mert már úgy éreztem, nem fog gúnyt űzni belőlem.
- Hallok valamit. De ez hogy lehet? Ezt te csinálod? Komolyan ennyire rossz érzéssel voltál felém? – árasztott el kérdéseivel.

- Azt hiszem, én csinálom. Először rettegtem, nehogy meghalld, amiket gondolok, így bezártam egy képzeletbeli ajtót, s ezek szerint kizártalak. Most viszont változást érzek benned, s úgy hiszem, ha megadom a lehetőséget, akkor most élni fogsz vele, s nem visszaélni. Igen, úgy tűnt előre elítéltél, és valamiért mintha még haragudtál is volna rám, amit nem értettem, mert igazán nem tettem ellened semmi rosszat.
- Igazad van, azt hiszem, tartozom még pár bocsánatkéréssel. – s várakozón nézett rám. Kicsit mintha még tartott is volna attól, hogy nem fogok neki megbocsátani.
- Egy feltétellel bocsátok meg. – kezdtem, mire felhúzta a szemöldökét, kicsit félve válaszolt.
- S mi lenne az?
- Ha megígéred, hogy ezen túl olyannak fogadod el az embereket, amilyenek, s nem ítéled meg őket elhamarkodottan. – böktem ki.
- Rendben! Kezet rá! – nagy sóhajjal elmosolyodott. – Azt hittem valami rettentő nehéz dolgot fogsz kérni tőlem.
- Ó, hidd el, ez azért nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Figyelned, és ismerkedned kell, rászánni az időt, s energiát, s meg kell nyílnod a többiek felé, hogy ők is megtapasztalhassák, nem olyan vagy, amilyennek ők tartanak téged.
- Innen nézve, csapdába csaltál, de akkor is megfogadom. Valamiért úgy érzem, ezt kell tennem. – válaszolta. – Gyere, még sok dolgunk van.
S a kezemet fogva, s engem is magával rántva átvarázsolt minket egy másik helyre.
- Na, ezt jelenti ez a kötelék. Nagyjából. Ugyanakkor vigyázni is kell, ha velem valami történik, neked kell ennek segítségével hazahoznod. Ezért most mindent elmondok, amit tudnod kell.
Csak beszélt és beszélt, varázsigéket mormoltatott velem, és időről időre visszakérdezett, emlékszem e rájuk. Gyorsan telt az idő, és indulni kellett.
- A Földre mi nem a kapun keresztül megyünk, hiszen nem egy új életet szeretnénk kezdeni. Ehhez is megvan a varázsige: paleo valaz. Amint lent vagyunk, az egyik családtagodhoz kell utazz a személyhez kötődő varázsigével, mert ugye az ember nem biztos abban, hol is fogják pontosan eltemetni. Amikor pedig ott vagyunk, a számodra fontos családtagok körül leszünk egy kicsit, igyekszünk nyugalmat, szeretetet sugározni, hogy tovább tudjanak lépni. Hogy el tudják fogadni, ami történt. De nem lesz könnyű. Látni a fájdalmukat, vagy éppen azt, hogy mennyire nem is hiányzunk. Kinek mit nehezebb elviselnie. De úgy gondolom nálad az első lesz érvényben, nem tudom elhinni, hogy ne hiányozz onnan, ahonnan eljöttél. Már érzem, s tapasztaltam is: megbocsátást, bizalmat, szeretetet adtál, pedig csúnyán megbántottalak. Jó ember vagy, vagyis jó ember voltál, most pedig jó angyaltanonc. Szabina. Így hívtak, ugye?
- Köszönöm. Igen, úgy hívtak. Most már Lili vagyok.
- Mielőtt lemegyünk, összekötjük magunkat azzal a varázslattal, amit gyakoroltunk. A kapcsolat fenntartásához folyamatosan gondolnod kell rám, s a varázslatra, s emellett kell nyugalmat, békét sugározz is. Ha jól be tudtad volna gyakorolni, menne, de így, hát, meglátjuk. Rá kell érezned, hogy miként tarthatod fent, mégis valahogy háttérbe szorítanod. Van, aki azt mondja, hogy ha eleget össze van kötve valakivel, akkor szinte nem is kell erre koncentrálnia, csak amolyan halk zümmögésként érzékeli, s teljesen tud másra is figyelni. Csak olykor ellenőrzi, fent áll e még a kapcsolat. Nekünk eleinte biztonságosabb, ha egymáshoz érünk.
- Értem. Mikor kell indulnunk? – kérdeztem összeszoruló torokkal.
- Nem sokára. – szembefordult velem, mert angyal révén érezte, amit én. Lehajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett. Így álltunk egy pillanatig, majd kezdett nekem kicsit túl bensőséges lenni, ezért megöleltem, hogy elszakadjak a pillantásától. Már nem úgy nézet rám, ahogy az elején. Valahol mélyen egy teljesen más, egy rég elnyomott, s elfelejtett érzést kezdett felszínre engedni. Azt hiszem, kicsit ő is megkönnyebbült, hogy nem kellett magyarázkodnia. Elengedtem, s válláról a tenyerébe csúsztattam a kezem. Csukott szemmel sóhajtottam mélyeket, majd annyit mondtam: - Menjünk.
Csak nézett rám. Megszorította a kezem s ennyit mondott: - Együtt sikerülni fog! – S egy másodperc után suttogta. – Unito!
Kapcsolódtam hozzá. Most az érzés is más volt. Megnyugtatott, jól esett, kellemes volt. Mint ha haza érkeznél. Erőt adott.
Megszorítottam a kezét, jelezve, készen állok. S hallottam, ahogy elsuttogja a varázsigét: - Paleo valaz!
Lágy szellőt éreztem, más illatokat, más hangokat érzékeltem, s kinyitottam a szemem. Ott állt velem szemben Ezékiel, arcomat fürkészve. Elengedte az egyik kezemet, s mellém állt, hogy körbe tudjak nézni. Ismerős volt a hely, ahol megjelentünk. Azt hiszem, pont erre gondoltam. Az itt töltött gyermeki évek jutottak eszembe, hogy többet nem lépek a jól ismert útra. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Szabina! Kérlek! Most nem ezért jöttünk, nincs erre időnk. A családodra kell koncentrálnod, hogy nekik könnyebb lehessen. Ha csak egy kicsivel is. Ha te most kétségbe esel, és elmerülsz az önsajnálatban s a gyászban, akkor nem fogsz tudni segíteni azoknak, akiket szeretsz. Akkor nem teljesíted a feladatod, s talán angyal sem lehetsz. Tudom, hogy ez nagyon nehéz. Nem tudtak megtanítani arra mit kell tenned, nem tudtak felkészíteni erre a pillanatra. Ezért vagyok itt, élesben kell átmenned a vizsgán. Segítenem kell, és utat kell mutatnom. – miközben ezeket mondta, átölelt, majd lehajolt, s a szemembe nézett. Nem reagáltam. Csak álltam ott, az arcomon folytak a könnyeim, s egyszer csak megcsókolt. Végső kétségbeesésében nem tudott mást kitalálni, s mi tagadás, kíváncsi volt, milyen lehet. Először vad volt, s követelőző. Aztán, ahogy egyre inkább kiragadott az előző hangulatomból, egyre inkább lágyult, s mélyült. Arra eszméltem, hogy testével szinte körül ölelt: szárnyaival betakart, magához húzott, s fejem tartómnál fogva tapasztotta ajkához. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Éreztem, hogy melegség, szinte forróság árad a testéből, kezem alatt a mellkasa szinte lángolt. Lassan engedett el, s hagyott fel ajkaim kényeztetésével. Annyira abszurd volt. Szárnyait sem éreztem már magamon, de melege nem múlt el. Csukott szemmel álltam, s csak a lélegzetemre figyeltem. Pár perc múltán szólaltam meg, már egyenletes hangon:
- Így is el lehet érni, hogy eszembe juss folyamatosan. De azt hiszem, nincs idő arra, hogy megbeszéljük, mi is volt ez. De ne gondold, hogy megúszod! Godrik. Megszakad a szíve. S az enyém is. Nem szakadhatok ketté, s neki ígértem a szívem. Tartsd magad ehhez a jövőben, kérlek. Most pedig mondd, mit kell csinálnom.
Egy röpke pillanatra fájdalom suhant át arcán, megbántottság, fájdalom, elutasítás. De aztán megrázta magát, megköszörülte a torkát, és megfogta a kezem.
- Akkor, tehát. Válaszd ki sorban azokat, akiket meg szeretnél látogatni. Közben egyelőre fogjuk egymás kezét. Ott majd mondom, mit tegyél.
Félelem fogott el. Kivel kezdjek? Ki ne hagyjak valakit a sorból. Mit is tehetnék értük?
- Nyugalom. – Hallottam a hangját egészen közelről. – Csak szép sorban. Mind nehéz lesz, de együtt túl leszünk rajta. Volt testvéred? Talán kezdhetnénk vele.
- Igen. Négy is.
- Az már szép nagy család. Akkor először látogassuk meg őket, szépen sorban. Haladjunk az idősebbektől a fiatalabbakig. Te hányadik voltál?
- Középső. Pont középen voltam.
- Értem. Fiúk vagy lányok, esetleg vegyesen?
- Két nővér és két öccs.
- Gondolj a legidősebbre. S mond ki: hesan!
Ismerős szobában találtam magam. Az ágyon nővérem feküdt. Még nem kelt fel. Szeme körül piros volt, kialvatlannak, fáradtnak látszott. A szomorúság úgy vette körbe, mint egy takaró. Unokahúgom lépett a szobába.
- Anya! Segítesz? Megcsinálnád a hajam?
Kikapcsolta a tévét és a lányhoz fordult.
- Persze kicsim! Mit szeretnél?
- Elég, ha csak befonod. Még neked is el kell készülnöd.
Csendben készült a hajfonat. A végén megölelték egymást, s ő is elindult, megnézi a fiúkat, férjét és fiát, hogy ők boldogulnak-e, majd ő is gyorsan felöltözik a már kikészített ruhába. Álltam ott, és a szívem szakadt meg. Ezen a napon nem először. Tudtam, hogy mindenkit megviselt közülük. Szótlanul, csendben csinálták a dolgukat, nyoma sem volt a viccelődésnek, kedves kötözködésnek. De azt is lehetett érezni, hogy ha nehéz is, de túl lesznek rajta, már nem tagadtak. Elfogadták, és tudták, az életnek mennie kell tovább. A gyerekek miatt nem eshettek szét. S valakinek anyuról is kell gondoskodnia. Vele voltam. A szívében őrizte az emlékeket. Megérintette a fényképet, amin én voltam, még Szabinaként, mosolyogva, élettel tele. Pár napja hívatta elő.
Közben Ezékiel megszorította a kezem. Így tudtam, miért is vagyunk ott, nehezen, de rá néztem.
- Nem hallanak, de éreznek. Keress egy emléket, vagy csak gondolj arra, hogy mit szeretnél, mit érezzenek. És gondolj arra, hogy ők is azt érezzék, vagy, hogy eszükbe jusson.
Kicsit gondolkodnom kellett, hogy mindenkinek a megfelelő emléket vagy érzést válasszam ki, ami segíthet. Azt hiszem sikerült. Végül tovább mentünk. Végig mind a négy testvéremen, s az idősebbek családjain is. Akkor még nem tudtam anyuhoz menni. Féltem, nem tudom tovább csinálni, pedig ez sem volt könnyű. Főleg másik nővérem s egyik öcsém. Ők megrekedtek a tagadásban. Cigiztek, s söröztek, s nem akartak arra gondolni, hogy ez igaz, s nem tudták elfogadni. Nekik volt a legnehezebb emléket, vagy érzést adni, hiszen annyi minden múlott ezen. Ha nem jót választok, akkor rosszabb lehet a helyzet. Végül, azt hiszem sikerült. Elültettem egy gondolatot, egy érzés magját bennük. Csak bízhattam abban, hogy túllépnek rajta. Talán visszajöhetek még. Másik öcsém járt a legelőrébb a gyászban. Valahogy tudta, hogy sosem felejt el, ettől nem félt, s képes volt elfogadni, amin nem tud változtatni. Velem együtt próbált a többieknek segíteni: beszélt, sírt, ölelt, hallgatott. Miközben igyekeztem meglátogatni a szűkebb s tágabb családot, egyre többen gyülekeztek. Elmentünk a földi páromhoz is, aki mélyen gyászolt. Siratta az el nem jövő lehetőségeket, hogy már nem lesznek gyerekeink, hogy nem ölelhet, s csókolhat többet. Megszakadt a szíve a hiányba, a szerelembe, a gyászba. Itt sokalltam be. Mindenkivel együtt sírtam, s csak öleltem őket, beszéltem hozzájuk, küldtem az emlékeket s az érzéseket. De nála majdnem elmerültem az önsajnálat és gyász tengerében. Ha nincs velem az angyal, akkor bizonyára nem sikerül véghezvinni a mai tervemet. Gyengéden tartott, átölelt, míg én volt szerelmem vígasztaltam. Mintha ezer éve lett volna, annyi minden történt abban a pár napban. Végül sikerült. Együtt sírtunk, és ott megértette: nincs mit tenni, felejtenie, tovább lépnie kell, s kialakítania egy másfajta életet. Nem hitettem el vele, hogy egyszerű lesz, de minden nappal kicsit könnyebb s könnyebb. Lépésenként.
Sokan voltak már, szinte nem tudtunk egymás mellett maradni, hogy elférjünk az emberek közt is. Volt, aki csak ült, s nézett maga elé, volt, aki folyamatosan a könnyét törölgette. Voltak, akik az életemről meséltek. S volt anyu. Mikor megláttam, megszakadt a szívem, ledermedtem, s csak folyt a könnyem. Aurája fekete volt a gyásztól. Hullámzott a magába fojtott érzésektől. Nem tudta, mit tegyen. Nem talált megnyugvást. Az utolsó percig tartotta magát, de ahogy elhaladt az öcsém mellett, meghallotta, ahogy egy velem kapcsolatos emlékéről beszél, s megállt, és térdre esett. Nem bírta tovább magában tartani a gyászát. Átölelték, felsegítették, mindenki őt vigasztalta, fogták a kezét, vele együtt sírtak, s nevettek könnyezve. S így, végül nagy nehezen, de mindenki átbillent abba a fázisba, hogy igyekezett minél több emléket magába szívni, s azokat megőrizni.
Mikor már mindenkinél eltöltöttem néhány percet, vagy többet, attól függően, mennyit gondoltam elégnek, rettenetesen kimerült voltam. De még nagyon-nagyon szerettem volna velük maradni. Hallótávolságon belülre helyezkedtem, átfogtam a térdem, s hol sírtunk, hol nevettünk. Mindenkinek volt mit mesélnie. Néhány régi barát, volt osztálytárs is beköszönt, részvétet nyilvánítottak. Voltak, akik a temetésre is eljöttek, bár az urnában csak a földi testem maradéka volt, s mert ebből is kértem, egy kicsit, szórjanak a Dunába. Így, mielőtt átadtak volna a földnek, egy keveset egy másik dobozba tettek, hogy teljesíthessék ezt a furcsa kérésemet.
Azokkal maradtam, akik engem kísértek az utolsó utáni utamra, a folyó vízébe, hogy bekerüljek az élet körforgásába máshogy is, hogy világot lássak. S ott, amikor az utolsó ember is visszaült az autóba, s elment, egyedül maradtam. Először nem is tudtam, mi olyan rendkívül furcsa ebben, majd pár másodperces hallgatás után rá kellett eszmélnem, miért is olyan nagy a baj. Ezékiel nem volt sehol. Elfogott a pánik, istenem, elveszítettem, mit is mondott, hogyan fogom megtalálni? De persze elsőre nem sikerült lenyugodnom annyira, hogy eszembe jussanak a megfelelő szavak. Végül becsuktam a szemem, vettem pár mély levegőt. Eszembe jutott a varázsige is. Izgatottan kimondtam, szinte már előre megnyugodtam, hogy nem lesz itt semmi baj. De hiába vártam, hogy történjen valami. Egyedül maradtam.

Egy idegen testben rabként léteztem. Miután elfogadtam, hogy nem tudok mozogni, minden erőmmel a kisugárzásomra figyeltem, s ezzel próbáltam meg üzenni a külvilágnak, itt vagyok, segítsetek. Nem jött válasz. Minden nap (?), a szokott időben (?) hallottam az ismerős csoszogást. Először mind egyforma volt, de aztán rájöttem, hogy némelyik különböző. A hallásom élesedett. Nagyon unatkoztam, és ez lefoglalt. Már megpróbáltam mindegyik varázslatot, amit eddig tanultam, de egyik sem működött. Feladtam a próbálkozást, és elkezdtem a zajokat elemezni, amiket hallok. Ez volt az egyetlen dolog, amivel információkat tudtam szerezni. Már elég sok mindent sejtek. Azt hiszem, egy testben vagyok, mert ismerős érzés, csak furcsa, mintha valaki más cipőjébe bújnál, lehet, hogy jó a méret, s nem idegen a fazon sem, de máshogy van kitaposva. Mégsem illik a te lábadra, nem érzed kényelmesnek. A zajokból arra következtetek, hogy egy kórházban lehetek. Az ismerős zúgás talán felkapcsolva hagyott lámpákból jön. Az ütemes csipogás gépek zaja lehet, talán ezek figyelik az embert, akiben itt ragadtam rabként. A szám ki van száradva. Kellemes meleg van bent, érzem a plédet a testemen, de mozogni nem tudok. Akik bejönnek, sosem beszélnek. Néha eljut hozzám egy –egy hangfoszlány, a csukott ajtón keresztül, de minden nagyon csendes, és zavaróan nyugodt.
Mióta „felébredtem” ma először érzem, hogy valami más lesz. Többször jönnek-mennek a szobában, s most először mások is jönnek a szokásos lépteken kívül. Valaki megfogta a kezem, s beszél hozzám. Nem, nem hozzám, a testhez. Próbáltam keresni egy másik lelket, de nem találtam. A hang olyan dolgokat mesélt nekem, amikről nekem fogalmam sem volt. Néha, néha elcsuklott, s végül sírni kezdett.
Búcsúzott, s amikor ezt felismertem, először sajnáltam a hölgyet, aki könnyezve szorongatta a börtönöm kezét, aztán egy pillanat múlva kezdtem pánikba esni. Mi lesz velem, ha lekapcsolják a gépeket, s megszűnik dobogni a szív? Nem tudom, hogyan kerülhettem ide egyáltalán, de gondolom azért, mert a saját lelke már nincs itt, és a gépek tartják mozgásban már csak. De ha nincs itt a lelke, akkor nem jön ide angyal, hiszen nincs kit átkísérni, és itt fogok lebegni a semmiben, vagy ami még rosszabb, folyamatosan beragadok az itteni porhüvelyekbe, s ezerszer meg kell halnom?!?! Ez a gondolat nagyon nyomasztó volt, így ezt inkább igyekeztem háttérbe szorítani, majd ráérek ezen gondolkodni, ha tényleg ez fog történni. Gondolkodnom kell, gyerünk, menni fog. A nőbe van lélek, talán ha meg tudnám egy kicsit is moccantani ezt a testet, akkor felfigyelnének, hogy van itt még valaki. Erőlködöm, hogy csak egy kicsit megrezzenjen az egyik ujja, vagy egy sóhaj, vagy kinyissa a szemét, de semmi. Akármit próbálok, nem sikerült kicsikarnom egy apró rezdülést sem. Arra lettem figyelmes, hogy kellemes meleg vesz körül. A nő már nem sírt, kezdett beletörődni, hogy így a jobb, nincs értelme a további időhúzásnak. El kell őt engednie, s látszott rajta, hogy kezd megnyugodni. Éreztem a nyugalmat magam körül, a beletörődést, a gyászt, és a fájdalmat. Minden lelki erőmmel megpróbáltam a nő mellett lévő angyalnak jelezni, hogy itt vagyok. Tudtam, hogy sikerülnie kell, különben megint magamra maradok. Becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem (persze csak gondolatban, így próbáltam koncentrálni, s megnyugodni), és kiválasztottam egy érzést. Reméltem, hogy elég szokatlan lesz ahhoz, hogy felfigyeljen rám. Teltek a másodpercek, s nem éreztem változást. Bejöttek többen a terembe, s a nő megint sírni kezdett. Kitartóan koncentráltam a haragra. Dühös voltam, s mindent ebbe az érzésbe sűrítettem. Akartam, hogy megtaláljon. De jelét nem vettem annak, hogy történt volna bármi, amiből arra következtethettem volna, hogy észre vett volna. Egy különös hullámot érzékeltem valahol tudat alatt. Egyre mérgesebb lettem. Akik bejöttek, halkan beszéltek: egy pap, egy orvos, és egy nővér. Majd csend lett, s rájöttem, hogy nem mozog a test, nem vesz levegőt, s nem pumpál a szíve, s ekkor éles hang visított bele a csendbe. A gép is jelezte, nincs élet a testben, nem vettek észre, és mindjárt eldől, mi történik. Furcsa dolgot éreztem. Szerintem nincs is erre megfelelő szó, csak körbe tudom írni. Olyan érzés lehet, mintha madártoll lennél a szélben. Nem tudsz tenni az ellen, ami történik, csak utazol, lebegsz, s kivárod, mi történik. Ilyen lehet egy tornádóban. Csak ott túl gyorsan történik minden ahhoz, hogy fel tudd fogni, dolgozni, ez annál sokkal lágyabb. Érzed, hogy itt nincs helyed már, hogy menned kell, hogy valami kis lyukon ki kell csúsznod arról a helyről, ahol eddig voltál. De nem tudsz irányítani, csak érzékeled, hogy megtörténik. Nagyon furcsa érzés. Kétségbeejtő. A tehetetlenség megbénít, s feldühít. Egyre erősödik az érzés, hogy mennem kell, érzem, hogy húz egy láthatatlan erő. Még azt is elfelejtettem, hogy dühösnek kell lennem. Kába leszek, s elvesztem a kapcsolatot a valósággal. Hangfoszlányok jutnak el hozzám olykor, de nem tudom mennyi idő telt el, s hogy mi történt, nem érzékelek mást, csak hideget. Még szinte álmodva pislogok párat, de csak sötétséget érzékelek. Nem erőltetem, hiszen úgy sem látok semmit, tartogatom az erőmet későbbre. Még gondolkodni sem igazán megy. Alig fogom fel mi történik, nem érzékelem az idő múlását. Még mindig olyan érzésem van, mintha lebegnék, és még mindig hideg van. Álomtalan álomba zuhanok, s elvesztem a kapcsolatot a külvilággal.

Szellő lebbent vagy mozgok? Ebben az állapotban csak a tudatom szélét súrolja némi információ. Sokáig nem érzek mást, majd azt veszem észre, hogy valaki mintha beszélne, de hogy hozzám, vagy sem, nem tudom, nem értettem. Izgatott suttogás, de mintha túl messziről jönne, hogy értsem. Újra elalszom.

Hosszú, mély „alvásból” ébredem. Mindenem el van gémberedve, az agyam még képtelen dolgozni, lassan jutnak el az információk hozzám. Puha, meleg helyen fekszem. Kellemesen érzem magam. Úgy érzem: biztonságban vagyok, gyógyulok, energiával és reménnyel töltődöm. Már nem érzem olyan kilátástalannak a helyzetem. Ahogy fekszem, még mindig mozdulatlanul, egyre inkább magamhoz térek, s kezdek feléledni. Mintha a szobában lévők is megéreznék ezt, izgatottan várják, mi fog történni. Ragyogó napsütés van, csukott szemmel is érzem, látom. Megmosolyogtat, s közben kinyitom a szemem. Két mosolygós arcot pillantok meg fölém hajolva. Egyikük máskor csibészes szemében könnycseppek gyűlnek, s nagyot sóhajt: tudtam! Tudtam, hogy sikerül!
- Godrik. – suttogom halkan. Rég nem beszéltem, kicsit rekedt a hangom. – Azt hittem, már nem láthatlak többé! – s én is sírtam, de aztán megszólalt a másik őrzőm is.
- Elküldtem a jó hírt mindenkinek! Ezzel biztosan feldobtad sokak napját! A kettőnkét nem is számítva! Jó újra látni és hallani, na gyerünk, ki az ágyból Csipkerózsika, itt a herceged, vagy százszor megcsókolt már, hogy magadhoz térj! Jól megvárattál minket, kerek egy hete fekszel tudattalan az ágyadban, s persze nem is azonnal találtunk meg. A kritikus a 7. nap lett volna, de hála Ezékielnek és persze Gabrielnek, a 4. nap vissza tudtak hozni!
- Kik ők és honnan tudták hol vagyok?
- Ezékiel, nos ő az angyal, aki a gyászoló nőhöz ment vígaszt nyújtani. s Érzékelt valakit, valakit nem odaillőt, s persze hallott rólad. Amint tudott, jelzett Gabrielnek, az Első Angyalok közül az elsőnek, mert csak ők tudnak lelket elhozni a Földről ide úgy, hogy nem kell tovább haladniuk. S nem kell nekik a fizikai test halála hozzá. Ezékiel nem tudott elhozni, mert nem ahhoz a testhez tartoztál. Sokan aggódtunk érted!
- Ó, értem! Azt hittem végig, hogy nem is vett észre. Nem sikerült túl sokáig fenntartanom a jelet. Elvesztem. Sötétség szívott magába.
- Alig talált meg téged Gabriel így is, hogy tudtuk, merre voltál. Jó mélyre süllyedhettél, hiszen egy sóhaj volt csupán, amit a Főangyal érzékelt, s követhetett. De ennyi elég is lesz a rossz dolgok visszaidézéséből. Tekintsünk előre, a szebb jövő felé, hiszen ezen már úgysem változtathatunk! Na menj, szedd rendbe magad, mert mindjárt megjönnek a tanítóid! – szólt Vendel.
Magunkra hagyott minket Godrikkal. Megpróbáltam felkelni, de csak nehezen tudtam mozogni, mint egy betegség után. Erőtlennek és merevnek éreztem minden tagom, így Godrik megfogta a kezem és segített: támasztott, tartott, húzott, tolt. Esetlenül és szavak nélkül álltam előtte, míg meg nem ölelt.
- Köszönöm! Hiányoztál! – mondtam halkan.
Rám nézett és elmosolyodott.
- Te is hiányoztál! De tudod, többet ne kalandozz így el, mert bele fogok őrülni! Nagyon aggódtam! – mondta, s megajándékozott azzal a kisfiús mosolyával, amit annyira szerettem.
- Ha rajtam múlik, akkor megígérhetem, de ez sem rajtam múlt. – szögeztem le. Gyengéden megsimogattam az arcát. Álltunk ott ölelkezve, milliméterekre egymástól, egymás szemében a mindenséget látva. Úgy éreztem meg kell csókolnom, hogy ez a pillanat örökké tartson. De mire mozdulhattam volna, hatalmas hangzavarral megérkeztek a többiek. Gyorsan loptam egy puszit, majd betámolyogtam a fürdőbe. A tükröt kerültem először, megfésülködtem, tiszta ruhát húztam, fogat mostam. Igaz csak pár dolog, de jobban éreztem magam tőle. Távozóban mégis belenéztem a tükörbe: sápadt, szinte szürke voltam, de nem ez miatt léptem közelebb. Tátott szájjal tapogattam a szemeim s a hajam. Szőke, hullámos fürtök között egy barna tincs virított. Korábbi sötét szőkésbarna, sőt inkább csak barna hajam színe sehol. Eddig csak egyenes hajamban hullámok voltak. De ami ennél is jobban meglepett, az a szemem színe. Korábban barna szemem jeges kékre változott! Elképedve bámultam magam, míg Godrik halk kopogása rá nem ébresztett miért is jöttem s mi vár még rám. Megrántottam a vállam, s félősen mosolyogva kiléptem lakótársam mellé.
- Nem is mondtad, hogy így megváltoztam! – jegyeztem meg színlelt felháborodással.
- Mert nekem nem az a fontos, hogy hogy nézel ki, hanem hogy milyen vagy legbelül, hogy mit rejt a szíved és a lelked. De most, hogy emlékeztetsz rá, elég jól nézel ki! Azt hiszem, mutatkozhatok veled! – vigyorgott, s kézen fogva kivezetett a többiekhez.
Ámuldozva, s az iménti vallomástól megrészegülve, bárgyún mosolyogva léptem ki a kertbe. Legalábbis azt hiszem oda, mert hogy talpalatnyi hely sem volt, annyira tömve volt tündérekkel, angyalokkal és állatokkal. Úgy nézett ki, mintha a Hegy minden teremtménye rám lenne kíváncsim, számomra teljesen érthetetlen okból. Ahogy lépdeltünk Godrikkal, némán szétnyílt a tömeg és megláttam Őt, akire pedig egyáltalán nem is számítottam. Ott állt, világoskék ingben, sötétkék nadrágban, mosollyal az arcán és a szemében. A szarkalábak vidáman ölelték körbe szemeit. Felemelte egyik kezét és felém nyújtotta. Godrik megállt, elengedett, s mire Hozzá léptem, világoskék, térd alá érő ruha, és hozzá illő lapos sarkú topán volt rajtam. Ezt csak később vettem észre, mert a tekintete rabul ejtette az enyém. Furcsán ismerősnek éreztem. Mintha rég nem látott ismerős lenne. Hirtelen ötlettől vezérelve pukedliztem, s lehajtottam a fejem, s csak suttogtam:
- Istenem!
Még jobban elmosolyodott és egyik kezével finoman az állam alá nyúlt, míg újra rabul ejtettek égkék szemei.
- Angyalom. – súgta vissza. – Így még senki sem köszöntött. – mondta. De nem volt rosszallás a hangjában.
- Sajnálom! – szabadkoztam. – Sajnos a tanulmányaimban még nem jutottam el odáig, hogy megtudhassam, ilyenkor mit szabad és mit nem. Így tettem, amit az ösztönöm súgott. Remélem nem sértettem meg.
- Nem. Nem sértettél, csak megmosolyogtattál. Jó volt látni egy kis változatosságot. Még be sem mutatkoztam. Isten vagyok. S ezzel nem azt mondom, hogy isteni, vagy bármilyen földi, magát istennek tartott személy. De azt hiszem, ezt neked nem kell megmagyaráznom, hiszen az előbb már nevemen neveztél. S már korábban is sokszor szóltál hozzám, habár akkor még nem lehettél biztos abban, hogy hallak. De most biztosítalak róla, hogy így volt. Felfigyeltem rád, szemmel tartottalak, ide hozattalak, aztán majdnem újra elvesztettelek. Féltettelek, de kár volt. Bár a képzésed nagyon az elején tartott, s ez nem volt elég, hogy ez a kaland jól végződhessen, mégis megtaláltad a módját, hogy észre vegyenek, s nem adtad fel. Ez számomra lenyűgöző és megerősíti döntésem helyességét.
- Köszönöm! Azt hiszem. De miért én? Máig sem értem. Nem tettem odalent semmi rendkívülit, nem tudtam visszajönni, se varázsolni. Mindvégig azt hittem, nem vett észre senki, s ott fogok lebegni a semmiben. Ha még egy kis időt ott maradok a sötétben lebegve, akkor biztos vagyok abban, hogy a reményem is elveszett volna. Nem vagyok különleges.
Nem válaszolt azonnal. Mosolygott, közben pedig ingatta a fejét. Végül megszólalt, amikor már azt hittem nem fog válaszolni.
- Sokakban van meg adottság, de sajnos kevesek képesek azt felszínre hozni. A benned rejlő adottságod egy része a lényed, egy részét még nem tártad fel. Felkeltetted a kíváncsiságom.
- Szóval kísérleti nyúl vagyok? Répát kapok, ha úgy teszek, ahogy kell? S ha rám un, vagy nem váltom be a hozzám fűzött reményeket, akkor megyek a süllyesztőbe? Választhatok majd, vagy csak átlöknek egy kapun s le van rólam a gond?
- Nem. Nem adok répát. Nem és igen, ha úgy DÖNTESZ, választhatsz mást, de nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Igen, vannak reményeim Veled kapcsolatban, de nem erőszakolom Rád. Megkapod a tudást, a lehetőséget, hogy fejlődj, hogy használd, csiszold, de olyan ütemben, ahogy elfogadod, s kérhetsz szünetet, minden TŐLED függ.
Nem tudom miért, de úgy érzem: igazat mond.
- Ha már úgyis itt vagyok, a végére járok a dolognak. – szögeztem le.
- Lekötelezel. – válaszolta s egy pillanatra mögém pillantott. Pont ennyi idő kellett, hogy újra eszembe jusson, nem kettesben vagyunk. Hirtelen fészkelődni kezdtem, de aztán nagy levegőt vettem, s szembe néztem a sok száz vagy ezer szempárral. Hát igen, ez vagyok én: nyilvánosan csevegem ki a félelmeim, mintha nem is számítanának. Ezt már úgy is buktam, úgyhogy fapofa, azt lépjünk tovább…
- Örülök és köszönöm, hogy szakított időt arra, hogy találkozzunk. Tudom, rengeteg a dolga. Nem is kérem rá, hogy mutasson be mindenkit, mutatok körbe. Sajnos még csak kevés időm volt itt, alig ismerek valakit.
- Rád mindig lesz időm. Csak kérned kell. Ők viszont ismerik az érzéseid, kíváncsiak a kalandodra, s hallomásból tudnak rólad egyet s mást. Szeretnének megismerni. Vagy csak látni egyszer. Miattam van, ne haragudj, ritkán csinálok nagy felhajtást, de…tudom, ismétlem magam, de talán ha többször hallod, hajlamosabb leszel elhinni: különleges vagy. Olyan értékeid vannak, amik mint angyalt, naggyá tehetnek.
Hitetlenkedő arcom láttán szomorkásan mosolyog.
- Ha nekem nem hiszel, majd az idő és a tapasztalat megmutatja Neked és azoknak az igazságot, akik még kételkedtek.
Nem válaszolok. Kivárom mi lesz. Túltárgyaltuk. Hagyok pár másodperc szünetet, de persze nem bírom tovább kérdések nélkül.
- Van még valami, amit feltétlenül tudnom kell? – kérdezem. – Ami addig történt, amíg, öhm… nem voltam elérhető?
- Igen. Van még valami, amiről tudnod kell. – Nagyot sóhajt. – Holnap fognak eltemetni. Így holnap meg kell jelenned a Földön, persze kísérővel. Hosszú és fárasztó napod lesz. Szerettünk volna jobban felkészíteni, de sajnos nem így alakult. A kísérőd Ezékiel lesz. – intett egy nagyon vonzó külsejű, szőke, zöld szemű angyal felé, aki magas és izmos. Nyeltem egyet. Ez most komoly? Nem elég, hogy látnom és átélnem kell a szeretteim fájdalmát, még zavarban is leszek és totál kényelmetlenül fog érinteni, ha segítséget kell kérjek tőle. És ha kiborulok? Szégyenemben el fogok süllyedni, az biztos. Szuper. Kicsit kiakadtam, persze gondolatban, kívül csak mosolyogtam és nagy nehezen kinyögtem:
- Köszönöm. Mikorra legyek készen?
- Ha megengeded, előtte rád hangolódnék kicsit, így reggel odamegyek hozzád. Beszélgetünk, ismerkedünk, összehangolódunk.
Ezt az utolsó három szót úgy mondta, hogy olyan mindent tudó mosoly, erős önbizalom és szexuális vágy ölelte körbe, hogy ha akarom, meg tudtam volna érinteni. Nyeltem egyet, s bólintottam.
- Jól van, az nem árthat.
Csak az a villódzás, ami szegény Godrik szemében kelt életre, mert azt hitte, teljesen megbabonázott holnapi munkatársam. De nem. Neeem. Tutira nem. Vagy mégis?

Lassan oszlani kezdett a tömeg, csak azok maradtak még kicsit, akiket ismertem, mert szerettek volna pár percet beszélni velem. Folyton újra és újra elmeséltették velem a történetet. S mind biztosítottak róla, jó helyen vagyok itt, ez a sorsom, csak hagyjam, hadd menjek a dolgok a maguk útján. Mire végre az utolsó vendég is elköszönt, teljesen kimerültem. Lakótársammal bementünk, megvacsoráztunk, s szótlanul üldögéltünk a nappaliban. Egyre inkább azt éreztem, hogy a következő napot nagyon szívesen el tudnám halasztani.

Sajnálatomra Godrik nem volt otthon, de titkon arra számítottam, hogy időközben betoppan és csatlakozik, ezért neki is odakészítettem egy teáscsészét, és egy kistányért. Walter nem vont kérdőre a teríték láttán, megtartotta magának a gondolatait. 

Evés és teázás közben arról mesélt, milyen volt, amikor ő volt a helyzetemben, amikor minden a feje tetejére állt, de az igazság az, hogy szerintem, annyira rég lehetett, hogy egy részét nem akarja a maga elrettentő és kétségbeejtő valóságában feltárni előttem. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nem emlékszik már rá teljesen, s mint oly sok mindent, ezt is megszépítette az idő múlása.
Ettől függetlenül nagyon élveztem a beszámolóját, mert egyre jobban idevalónak éreztem magam, s még talán el is hittem, hogy igen, ez nekem is menni fog, képes vagyok rá. Persze, könnyű esti sétának azért korántsem nevezném azokat a megpróbáltatásokat, amiket még mind ki kellett álljak, de már láttam egy szeletét annak, milyen, ha sikerül túllépnem, feldolgoznom azokat. Sosem lesz egy egyszerű és könnyű dolog, részt venni a világ történéseiben árnyékként, jószívű segítőként, s tényleges beleszólásom még sincs a dolgok alakulásába. Ezt a részt lesz a legnehezebb elfogadnom.
Csak érzéseket tudok sugallni, jelzéseket adni, s ha megtörténik a legrosszabb, segítek átkelni. De talán sokszor az is elég, ha az ember érzi valahol, nincs egyedül. Nekem emberként sokszor volt ilyen érzésem, hogy mintha figyelne valaki. Egyszer megnyugtatónak találtam, máskor inkább hátborzongatónak. Volt, egy este, amikor konkrétan úgy éreztem, mintha egy tényleges személy lenne velem egy szobában, s este, amikor lefeküdtem, éreztem, mintha valaki átkarolna, s még a keze súlyát is éreztem a takarómon. Olyannyira valóságos volt, hogy felültem, felkapcsoltam a villanyt, körbe néztem, s meg is tapogattam a helyet magam mellett, de nem éreztem, láttam semmit és senkit. Amikor újra lefeküdtem, s elhelyezkedtem, megint éreztem, mintha valaki átkarolna, de ezúttal nem keltem fel, úgy éreztem, hogy csak vigyázni szeretne rám, és én ezt hagytam, jóleső érzés volt. Beszéltem is hozzá, megköszöntem a megnyugtató érzéseket, és jól aludtam aznap éjjel. Így visszagondolva lehet, hogy egy épp őrjáratot teljesítő angyal lehetett a látogatóm. Furcsa, amikor az ember belát a dolgok mögé, amikor beigazolódik a megérzése.
Amikor ezt elmeséltem Walternek, akkor csak mosolygott. - Ha tudnád, melyik év, melyik napján lehetett, még azt is ki tudnánk deríteni, ki volt, de biztos, hogy angyal volt. Már akkor is lehetett valami a kisugárzásodban, amivel vonzottad őket magadhoz. – somolygott, és vett még a teasüteményből.
Jól eső érzés fogott el a szavai hallatán, de egy másik hang ki is zökkentett az álmodozásból.
- Sziasztok! Teadélutánt tartotok? Jut nekem is? – hadarta el egy szuszra Viola a mondanivalóját, s már el is foglalta a Godriknak szánt helyet, s válaszra sem várva töltött a teából.
Csak mosolyogtunk mindketten. – Szia! – köszöntöttük. – Természetesen! De nem teadélután ez, csak egy kis pihenés két óra között. – tettem hozzá.
Mivel nem siettetett, ezért megkérdeztem, hogy mikor kezdődik az óra.
- Máris! Amint megbeszéltem valamit Walterrel. Megbocsátasz? – fordult is az említett személyhez.
- Persze! Úgyis van egy kis dolgom még mielőtt elindulnánk. – válaszoltam a szobámhoz közeledve. Azt terveztem, hagyok Godriknak egy kis vicces – kedves üzenetet, hogy tudja, gondoltam rá és hogy ő is gondoljon rám vacsorakészítésnél. Reméltem, hogy időben hazaérek. Nem tudhattam, mekkorát tévedtem megint…

Mire újra kiértem a kertbe, addigra tanítóim is befejezték a fontos dolgok megvitatását, s az asztal mellett állva vártak rám.
- Épp indulni készültem. – mondta Walter – De el szerettem volna köszönni. Holnap nem találkozunk, ha lesz egy kis időd, tájékozódj az órarendedből! Sziasztok! – s egy mosollyal köddé vált.
Ebben a pillanatban Viola fordult hozzám – Felkészültél? – kérdezte.
- Mire? – kérdeztem vissza bizonytalanul. – Még nem volt időm beleolvasni az órarendbe. – tettem hozzá mentegetőzve.
- Enyje. Nos, a mai óránkat az erőd, képességeid felmérésével, használatával töltjük. Megtanulod irányítani az érzelmeidet, és megnyugtatni előbb magad, majd ezt kivetíteni a környezetedre. – hadarta egy szuszra, meg sem várva, hogy végig gondoljam mit is jelent ez. – Indulunk is, kérlek, fogd meg a kezem!
Így tettem, és egy pillanattal később egy zöldellő, virágokkal borított mezőn találtam magam. Körülöttem a legkékebb ég, ragyogó napsütés és csivitelő madarak. Legalábbis elsőre azt hittem, csak boldogságukban csivitelnek. Minél tovább hallgattam, annál bizonyosabb voltam abban, hogy nem énekelnek, hanem inkább veszekednek valamin. Nem is gondoltam, hogy ez előfordulhat itt. Hiszen mindenki olyan békés, kedves, még az állatok sem űzik egymást.
- Figyelj oda a madarakra! Hallod a hangjukat? Milyen érzéseket tudsz kiolvasni belőlük?
- Igen, hallom. Mérgesek és idegesek. Mintha veszekednének valamin. Talán könnyebb lenne, ha érteném, mit mondanak. De miért nem értem? Azt hittem itt a hegyen minden állatot meg tudunk érteni.
- Egész jó. Szeretnéd érteni őket?
- Igen. Akkor talán tudnék segíteni.
- Rendben, akkor mond utánam: anim.
Megtettem, s ez után hirtelen érteni kezdtem őket.
- Megmondtam, hogy ne merészeld ellopni tőlem a tollakat és a mohát, amit a fészkemhez hoztam! Keress magadnak másikat!
- Nem loptam el! Elmentem keresni magamnak, ahogy kérted, és mire visszajöttem, nem voltak ott! Nem tudom ki vihette el őket, nézd csak meg, nincsenek itt, csak amiket én gyűjtöttem!
- Mert biztosan eldugtad őket! Kezdhetem elölről a gyűjtögetést! Így nem lesz elég időm udvarolni! Még a végén egyedül maradok miattad!
- Ne kend rám, nem tehetek róla, hogy nem fogtál hozzá korábban! Nem én voltam, aki elvette! Az is lehet, hogy elfújta a szél, körbe néztél a földön ahelyett, hogy engem gyanúsíts?
- Áh, úgyis tudom, hogy nem mondasz igazat!
S csak mondták, mondták tovább, míg a tündér közbe nem avatkozott.
- Szervusztok! A nevem Viola. Kereszt anyja vagyok ennek a leendő angyalnak, akit Lilien-nek hívnak. Szeretnénk nektek segíteni.
- Sziasztok! – köszöntem én is, kicsit bátortalanul. Mégis mit vár tőlem Viola? Hogyan tudnék én segíteni nekik? Szedjek mohát és tollat az első madárnak? – Azt gondolom, hogy okosabban is meg tudnátok ezt a problémát oldani. – kezdtem el a mondanivalóm.
- Szóval azt hiszed, hogy amiért madarak vagyunk, nem vagyunk elég okosak? Ez nem túl kedves tőled! Azt hittem az angyalok kedvesek, s nem gonoszkodnak másokkal! – vágott vissza a sértett szárnyas.
- Nem, nem gondolom, hogy buták vagytok. Csak azt gondolom, hogy teljesen feleslegesen töltitek az időt azzal, hogy veszekedtek, mert nem tudtok rájönni arra, mi is történt. Sokkal inkább arra kellene az időt fordítanotok, hogy együtt találjatok megoldást, ha már egyszer barátok vagytok! – válaszoltam a lényegre tapintva. – Szerintem inkább te nem vagy elég kedves a barátoddal, hogy olyannal gyanúsítod, amit nem biztos, hogy elkövetett. Nem gondolod?
Az előbb még harcias madár bűnbánóan nézett társára.
- Tényleg nem én vettem el a fészkedből a tollakat és a mohát. Remélem, hiszel nekem. – mondta a másik szomorúan.
- Hiszek neked. Sajnálom. Nagyon mérges lettem, és valamiért téged kezdtelek el okolni. Talán mert félek attól, hogy egyedül maradok, és neked meg családod lesz, és nem lesz időd rám többé. – hajtotta le szomorúan a fejét.
- Ó. Sosem gondoltam volna, hogy te félsz valamitől is. Mindig te voltál az erősebb és ügyesebb! Felnézek rád, és nem szeretném, hogy azt hidd, ha családom lesz, elfelejtelek és magadra hagylak!
A harcias kismadár csak ült az ágon, és csendben maradt. Sajnálta magát, hogy nem találhat asszonykát ilyen kényelmetlen, dísztelen fészekkel. Sajnálta, hogy ilyen ostobán viselkedett barátjával, s rosszul érezte magát amiatt, hogy ő olyan könnyen megbocsátotta neki ezt a faragatlan viselkedését.
- Ha adhatok egy tanácsot - kezdtem bele megint – fogjatok össze. Szívesen itt maradunk még pár percet, hogy elmehessetek együtt moháért és tollakért, és együtt kidíszítsétek a te fészkedet is, így ugyanannyi esélyetek lesz párt találni mind a kettőtöknek.
Mindketten beleegyeztek, megölelték egymást, s elrepültek. Míg távol voltak, Viola engem kezdett faggatni.
- Mit éreztél?
- Először haragot, idegességet. A félelmet utána tudtam beazonosítani. Aztán sértettséget és szomorúságot a másik madártól, akit megbántott a másik. De közben volt ott egy kis bizalom és hit abban, hogy megoldódik ez a gondjuk.
- Elsőre nem is rossz. Sok érzelem van ilyenkor jelen, vannak erősebbek, és amik csak szinte felvillannak és eltűnnek, nehéz mind beazonosítani, és kitalálni, hogyan is segíthetünk. Ők barátok, így könnyű volt kibékíteni őket. Jól csináltad. Az első feladatot rendben teljesítetted. A következő nem lesz ennyire egyszerű, de itt vagyok veled. Bármi kérdésed van, segítek. – szorította meg a vállam.
- Köszönjük! – csivitelték a madarak immár egyetértésben és boldogan.
- Szívesen! Viszlát! – köszöntünk mi is el, és máris valahol máshol voltunk.

Egy erdei tisztáson voltunk, a levegő érezhetően hűvösebb volt itt. Nem hallottam semmilyen hangot.
- Nem hallok semmit. – mondtam Violának, mert nem értettem mire várunk.
- Itt kellene lenniük, valami miatt megállhattak, nézzünk kicsit körbe, gyere velem. – S ezzel elindult az egyik irányba, ahonnan várta őket, akármik is legyenek. Először nem láttam és nem halottam semmit a saját lépteinken kívül. Viola olykor-olykor megállt, mintha hallgatózna, vagy inkább mintha letapogatná a környezetét. Mindig pontosan tudta merre kell tovább mennünk, pedig nem volt se ösvény, se számomra látható jelek az aljnövényzetben.
Miközben mentünk éreztem a kisebb állatokat, ahogy félnek, elbújnak. Szinte hallottam a szívverésüket, de nem mindegyikét. Csak egyet-egyet, pedig biztosra vettem sokkal több állat van itt, mint amennyi jelenlétét képes voltam érzékelni. Hirtelen megtorpant és becsukta a szemét. Én is így tettem, hátha érzek vagy hallok majd valamit, amit ő előbb vett észre. Nekem sokkal tovább tartott a folyamat. Nem tudtam mit csinálok, csak hagytam az ösztöneimet, a tudatalattimat dolgozni. Mintha belém lett volna programozva, csak hagyni kellett volna, hogy átvegye az irányítást. Olyan érzés volt, mintha lebegve szétfolytam volna, s elkezdtem érezni és szagolni és látni egymás után úgy, hogy közben ugyanott álltam csukott szemmel, ahol az előbb. Furcsa, de izgalmas, érdekes érzés volt. Lassan elkezdtem körbe tapogatni a környezetünket. Ahogy távolodtam, egyre jobban erősödött egy szag és egy nyüszítő hang. Majd éreztem az érzéseit, mielőtt megláthattam volna: düh, harag, fájdalom, félelem, bosszú, önvád. Talán többet is ki tudtam volna szűrni a sokból, ha vissza nem rángat a testembe a hirtelen megszólaló Viola. Úgy megijedtem, hogy egy percig nem bírtam rendesen levegőt venni, s a szívem majd kiugrott a helyéről. Pedig nem vagyok egy ijedős típus.
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nagyon jól csinálod. Sajnos ezt nehezebb elmagyarázni, mint megmutatni, rávezetni hogyan csináld, így inkább ezt választottam. Tudom, hogy mindig nagyon sok kérdésed van. De most nincs idő mindre, így kicsit megkerültelek. – magyarázta a tündér.
- Semmi baj. Nehéz elvonatkoztatni attól, amit érzékelek és megkülönböztetni a valóságtól. Láttam a csapdába esett farkast, és valamiért azt hittem, hogy a többiek támadtak meg, azért ijedtem meg annyira.
- Értem. Gyere, menjünk közelebb. Közben pedig kérlek próbálj nyugodt maradni. Gondolj arra, hogy segíteni akarsz és igyekezz ezt sugározni felé.
- Rendben. Megteszem, amit tudok. Meg tud támadni?
- Nem. Nem okozhat kárt benned, lát és hall, de mi csak szellemek vagyunk neki.
- Értem, akkor nem is tudjuk kiszabadítani? – kérdeztem vissza szomorúan.
- De igen, bár nem ölthetünk testet, azért vannak kiskapuk. Például megfoghatunk átmenetileg tárgyakat és arrébb helyezhetjük, vagy például szétfeszíthetjük a csapdát, amíg kiveszi a mancsát belőle. De túl sok idő telik el, cselekednünk kell, ha meg akarjuk menteni az életét.
- Rendben, menjünk. – S már indultam is. Nem szeretném mindjárt a halált megismerni ilyen közelről, akkor sem, ha az egy állaté, s nem egy emberé. Megdöbbentem a hirtelen jött érzésektől, a sajátjaim kavarogtak az övéivel, s nem volt egyszerű rendet tenni, kiválogatni, s a jókra koncentrálni. Meg szeretném menteni, de mennyire nehéz nézni, érezni egy szenvedő lényt, miközben nekem arra kell törekednem, hogy megnyugtassam. Nehéz egyszerre ennyi felé figyelni, és kimerítő. Még csak pár perce vagyunk itt, de már alig állok a lábamon. Jól jönne most egy boszis trükk, amivel újra erőre kaphatok. De majd később, most cselekedni kell.

Egyenesen a farkashoz mentünk, és szétfeszítettük a csapdát, majd óvatosan kivettük belőle a mancsát, mert már ehhez sem volt elég ereje szegénynek. Nem volt idő a magyarázatra, Viola megkezdte a gyógyítást, gyógynövényekkel vonta be a sérült mancsot, s bekötözte. Az állat nagyon gyenge volt, de figyelt, szemeivel követte a mozdulatainkat. Varázsoltunk neki egy kis enni és innivalót, hogy erőre kapjon, s miközben néztük, ahogy falatozik, hirtelen mögöttünk mozgás támadt, annyira megijedtem, hogy elfeledkeztem arról ki és mi vagyok, hol vagyok, ha Viola el nem kapja a karom, biztos megpróbáltam volna elszaladni. Viola kizökkentett és amint sikerült kicsit megnyugodnom, észre is vettem, hogy csak a falka néhány tagja jött megkeresni őt. Lenyalogatták, próbálták lábra állítani, hogy haza vigyék, s gondját viseljék. Sokáig el tudtam volna nézni ezt a törődést és szeretetet, amit adnak egymásnak, de tanítóm megfogta a kezem, s bólintott, mikor a szemeibe néztem. Tudtam, mennünk kell. De talán még egyszer láthatom őket.

Mire újból felnéztem, a három kapunál találtam magam, s Viola eltűnt mellőlem az egyik hogy is mondjam, olyan ügyintéző féle angyalhoz, s egy köteg papírt tartott a kezében. Elég közel voltam ahhoz a kapuhoz, amin a lelkek a Földre, az új életükbe mehettek. Közelről láthattam, ahogy egyesével besétálnak a ragyogó kék és napsárga színes felhőkbe, s kicsit idegesen mosolyognak.  Néhányan becsukták a szemüket, mintha átadnák magukat a sorsnak. Régen így neveztem volna. Most talán úgy mondanám, hogy Istennek. Nem féltek, tudták, hogy vigyáznak rájuk, hogy van, akihez fordulhatnak. Persze nem volt ez mindenkinél ugyanilyen, volt, aki nem nagyon akaródzott visszamenni, így az őrségnek kellett közbe avatkoznia. Épp egy ilyen esetnek voltam fül- és szemtanúja, amikor kiáltozás közepette valaki karon ragadott és már csak azt éreztem, hogy zuhanok a semmibe. Eltűntek a színek, s helyette a sötét és sivár feketeségben zuhantam, s nem tudtam, mitévő legyek. Aki magával rántott, már eltűnt mellőlem, sem őt, sem mást nem láttam. Becsuktam a szemem, s egyre idegesebben próbáltam kitalálni valamit, ami megmenthet. De az agyam csak nagy nehezen ocsúdott fel a döbbenetből, s mire épp eszembe juthatott volna, hogy varázsolnom kellene, becsapódtam a jéghideg vízbe. Az első gondolatom az volt, hogy nem tudok úszni, egyre idegesebben és kétségbeesettebben csapkodtam magam körül, s nem láttam továbbra sem semmit a feketeségen kívül, még a víz is fekete volt. Se egy lámpafény, se csillag vagy hold az égen, semmi támpont, semmi remény. El- elsüllyedtem, majd még erősebben csapkodva, újra felküzdöttem magam a felszínre, hogy levegőhöz jussak. Éreztem, hogy a hidegtől elmerevednek az izmaim, fáztam, s féltem. S közben nem tudtam gondolkodni, csak az járt a fejemben, hogy levegő kell, csapkodnom kell, úristen, de hideg van, halálra fogok fagyni!
Nem tudom meddig küzdhettem így, már nagyon fáradt voltam, s a kezeim – lábaim sem akartak többet engedelmeskedni. Feladtam. Nem volt erőm tovább küzdeni. Még levegőt sem vettem, csak elsüllyedtem tehetetlenül, gondolatok nélkül.

Eközben a hegyen rengeteg dolog történt. Viola kiabálva próbált meg engem figyelmeztetni, az őrök is megpróbáltak elérni engem, elengedve azt, akit épp át akartak kényszeríteni a kapun. Engem nem értek el, a másik lélek pedig kapott az alkalmon, s megpróbált elmenekülni, de persze hamar elkapták. A többiek pedig lázasan próbálták kideríteni, ki volt, aki magával rántott, s hogy hova kerülhettem. Mert ilyen eddig még nem történt. Soha. Majdnem esetek történtek párszor, de ritkán, s mindig meg tudták fékezni. Az angyalok nem voltak egy véleményen. Akadtak, akik azt mondták, hogy semmi pánik, hiszen közülük való vagyok, akkor tudok varázsolni és vissza is térhetek, de minél több idő telt el, annál kevésbé hittek ebben az elméletben. Viola megtört, és maga akart a keresésemre indulni. A hír gyorsan terjedt, s nagyon hamar megjelent ott Walter, Vendel és Godrik is. Bizottságot alakítottak, s aznapra még több őrt kértek szolgálatra, s még állatokat is beosztottak. A nyilvántartásból kiderítették, ki volt, aki áthúzott a kapun, s elindult egy különítmény oda, ahova neki mennie kellett. Titkon azt remélték, egymásba kapaszkodva értünk a céljához, s most ott ragadhattam valahol a környezetében. De mindenek előtt, ki akarták hallgatni a tettest. Általános izgalom, sugdolózás, feszültség lett urrá szinte mindenkin. Senki sem gondolta, hogy ilyen vagy akár csak hasonló megeshet itt. S szomorúak voltak, amiért nem tudták megakadályozni. S féltek, mert nem akartak hasonló helyzetbe kerülni. Godrik nagyon maga alatt volt, s szomorú. Épp vidáman a vacsorát készítette, amikor eljutott hozzá a hír. Saphira szállt oda elmondani, mielőtt szolgálatra jelentkezett volna. Viola és Walter annyira elmerültek a saját gondolataikban, hogy róla el is feledkeztek. De nem hibáztatta őket. Tudta, hogy nem az ő hibájuk. A különítménybe nem akarták bevenni egyikőjüket sem, de könnyebb úgy keresni, ha velük van valaki, aki ismeri a keresett személy kisugárzását, érzéseit, gondolatait. Könnyebben rá tud hangolódni, s ezáltal segít a többieknek is ezt tenni. Ezt nehéz elmagyarázni, hinni és érezni kell. Vendel volt, aki velük tarthatott, hiszen tapasztalt, s nem esett olyan könnyen kétségbe társainál. Egy varázslattal egymáshoz kapcsolták magukat, hogy senkit se veszíthessenek el, hiszen még nem keltek át úgy a kapun, hogy nem tudták hova is mennek pontosan.
A különítmény, aki a keresett lélekhez ment kihallgatni, s megnézni vele maradtam-e, hamar visszatért, hiszen nem találtak meg, s csak annyit tudtak kideríteni, hogy amint átmentünk a kapun, elsodort minket a nagy szél egymástól. Az ottani környezetet azért még átfésülték, majd visszajöttek. Vendelnek egyre inkább az az érzése volt, hogy ha együtt maradtunk volna, akkor vissza is tudtam volna találni. Így olyan helyen lehetek, ahonnan nem tudok szabadulni. Nem is sejtette, mennyire igaza van.

Kinyitottam a szemem, csípte a hideg víz, de már nem tudtam visszacsukni. Kapaszkodnom kellett még a reménybe, hogy meglátok valakit vagy valamit, ami segítségemre lehet, s megmenekülök. Hinnem kellett. Hiszen nem halhatok meg! S ekkor eszembe jutott: már meghaltam. Angyalnak tanulok, boszorkány is vagyok. A felismerés annyira megnyugtatott, hogy újra tudtam gondolkodni. Lázasan kutattam az elmémben egy varázsige után, ami segíthet. Nem tudtam felidézni, mit is mondtak, ezek bárhol működhetnek? Ahogy kerestem az információkat a fejemben, egyszer csak megláttam egy halvány sárga derengést. Nem volt túl fényes, de a végtelen sötétségben mégis jól látható volt. Bármi jobb ennél, hogy itt lebegek a hideg vízben, mozogni nem tudok, levegőt sem kapok. Éreztem minden másodperc múlását, az emlékeim a régi időkről lassan visszatértek. Nem éreztem a hideget sem, nem láttam a fényt, nem kellett már a levegő. Nem voltam magam, lassan szűntem meg létezni. Csak a nyugalom maradt, a mozdulatlanság.

Valahol messziről zúgást hallottam. Először fel sem tűnt, hogy az a valami, ami zavar, az zúgás. Mintha hirtelen kipukkadt volna egy buborék, s most eljutna hozzám mindenféle zaj. Úgy éreztem magam, mintha még mindig a vízben lennék. Mintha a víz ide-oda sodorna, s lebegnék. De már nem volt hideg, s nem voltam vizes, kaptam levegőt. Eddig észre sem vettem, hogy kapok levegőt. Nagyot sóhajtottam, s egy nagyot nyögtem is fájdalmamban. Nagyon fájt levegőt venni, de közben nagyon jó érzés volt. Azt jelentette, hogy még élek. Vagy létezem, legalábbis nem ott vagyok, ahol azt hittem elpusztulok. Nem tudom mennyi ideig lehettem a vízben. Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
Motoszkálást hallottam, mintha valaki közeledne. Izgatott lettem, s megpróbáltam mozdulni, kiáltani, hogy itt vagyok, de nem ment. Nem tudtam megmozdulni s egy árva hang sem hagyta el a számat. Csak gondolkodni tudtam, s levegőt venni. Mintha be lettem volna zárva valahova.

Egy hosszú és eseménydús perc után mégis elhúzódtam tőle és a szemébe néztem. Boldogság, megkönnyebbülés, zavar úszott át rajtuk gyors egymásutánban, de ez lehetett az enyémben is, egy kis fájdalommal, árulással, és hitetlenkedéssel vegyítve. Azt hiszem. Amikor ennyi mindent érez egyszerre vagy gyorsan egymás után az ember, meg tudja mind nevezni? A másodperc töredéke alatt komorrá váltam megint.
- Te csodálatos vagy! – szólaltam meg, mert tudtam, várja a magyarázatot.
- Jaj nehogy azzal gyere, hogy nem vagy nekem jó, meg nem az én hibám, meg ilyen lerázós szövegek, mert ezeket eleget hallgattam már. Mond meg kerek perec mi a baj. – fakadt ki mérgesen. Teljesen meg tudtam érteni. Annál nehezebb volt körül írni a saját helyzetemet.
- Halálom legcsodálatosabb pillanata volt, amikor megcsókoltál. Váratlanul ért, de magam is meglepődtem, mennyire jó. Nem, nem miattad – magyaráztam tovább, mert fel akart kelni mellőlem, megfogtam a kezét – gondolj csak bele kérlek, alig vagyok itt pár napja. Azért küldtek téged hozzám, mert totál szét voltam esve, érzelemhullámzás, és még nem volt időm se a saját gyászomra, se arra, hogy felfogjam, ami körülöttem történik. Abban sem vagyok biztos, hogy a földi párom elvesztését fel tudtam-e már dolgozni. Szeretném ezt, veled lenni, és boldognak lenni, de kérek egy kis időt, amíg lezárom a múltam, hogy átélhessem a jelent, s álmodjak egy új jövőt. (Jó, tudom, kicsit olyan képeslapos lett, de a lényeget értitek.)
Komolyan rám nézett, talán azt fontolgatta mennyi idő kell ezekhez, és egyáltalán komolyan beszélek –e.
- Egyáltalán lehet ezt nekünk? Úgy értem, nem láttam eddig senkit, akik kéz a kézben sétálgattak volna így együtt, vagy ilyesmi. – kérdeztem.
-Mit lehet nektek? – hallottam egy hangot az ajtó felőli oldalról. De mikor az illető közelebb lépett, és észrevette, hogy fogom a lakótársam kezét, és ahogy ültünk ott, rájött mire is gondoltam. – Ó.
- Ó? Ennyi? Nem tudnád bővebben kifejteni Walter? – kérdeztem vissza rögtön. Nem engedtem el Godrik kezét. Nem vagyunk tilosban járó gyerekek, akiket lefülelt az egyik felnőtt! (Vagy mégis?)
- Ó, persze. De nem gondoltam, hogy jöhet még valami, körülötted aztán pörögnek az események, nem győzöm kapkodni a fejem. Nos, hogy válaszoljak is a kérdésedre: nem tiltott. Nem mindennapos, de akik így éreznek, és döntenek, meg van a lehetőségük a … a … a …
- Egy felnőtt kapcsolathoz? – igyekeztem kisegíteni, nem tudom mit szeretett volna kihozni belőle.
- Igen, köszönöm. Voltak előttetek is, akik együtt maradtak egy jó ideig, aztán külön folytatták hosszú idő után. Nekem is volt egy kis tündérem még régen. Sajnos ő nincs már köztünk. – lenézett a földre, szomorúság töltötte be a levegőt. Felkeltem, s miután Godrik szemébe néztem, és jeleztem ne merjen elszökni, átöleltem az idős angyalt.
- Sajnálom. Részvétem. Nem akartam bánatot okozni. Elmondod miért jöttél?
- Igen, tényleg. Ki is ment a fejemből. - S lassan újra a régi önmaga volt. Miután visszatelepedtem az előbbi helyemre, teremtettünk még egy padot meg egy asztalt közénk, frissítőkkel, el is kezdte mondani a gyűlés eredményét.
- A helyzet az, hogy egyelőre a háttérbe kell szorítanunk a boszis kiképzést, vagyis annak a megtalálását, milyen mágiád van. Van, elfogadjuk, de az első helyen a földiektől való fokozatos elszakadásod áll, és aztán jöhet a hókusz-pókusz. – biccentettem, hogy rendben, elfogadtam, így folytatta. – A tanításod azonban felpörög kicsit, amennyire ezt bírni fogod. Persze hagyunk egy kis időt pihenésre, és – itt Godrikra nézett – egyéb dolgaidra, de sokkal több energiád és időd kell belefektesd a tanulásba mint eddig.
Ránéztem a két férfira, egyik sem volt most túl boldog. A tanítómnak megint egyel több gondja akadt így, hogy tanúja volt annak, kiválasztottuk egymást, (bár jó hogy nem csókolózás közben toppant be) és még nem tudta, hogy ez jó vagy kevésbé jó hatást fog kelteni a többiekben, s akár bennünk. Az ifjú jótevő pedig nem tudta, hogy bele akar –e jobban bonyolódni ebbe az egészbe, vagy visszakozzon, amíg nem késő. Nem tudta meddig kell várjon, és kicsit tartott a cikis pillanatoktól, vagy attól, hogy folyton csak megbeszéljük és nem fog történni semmi, ő pedig tervez, vár, vágyik. Nem egyszerű. S akkor még nem beszéltünk rólam. Épp hogy belecsöppentem ebbe a világba, és ingerek százai vesznek folyamatosan célba, még le sem zártam a régi életem, nem szakadtam el, el sem temettek a fenébe! Ott hagytam mind, akit szerettem, a családom, a párom, a barátaim. Érzelmileg eddig úgy tűnt nem vagyok túl stabil, így biztosan nem kezdhetek bele egy új kapcsolatba, de félek az elvesztésétől is. Mindhárman csendben tipródtunk, végül Godrik állt fel, jelezve távozását. Talpra pattantam én is – Bekísérlek. – mondtam, Walterre néztem, majd Godrikra, bezsebelve egy-egy biccentést. Mindkettőnek kellett egy kis idő, de mindkettővel beszédem is volt.
- Nézd. Nem tudom meddig fog tartani, amíg már nem lesz majd bűntudatom azért, mert így érzek irántad. – kezdtem, s kaptam egy kisfiús, szívet tépően édes mosolyt. – Ígérem, te leszel az első, aki tudni fogja, hogy készen állok teljesen átengedni magam a boldogságnak. Addig azt hiszem, mindkettőnknek jobb volna egyet visszalépni, s barátként együtt élni, persze csak akkor, ha ez neked nem okoz gondot.
- Igen, én is azt hiszem, hogy túl korai volt. Elsiettem, belátom, de úgy éreztem meg kell próbálnom. Érzem, és most már értem min mész keresztül, tudod, angyali dolog, így nekem sincs jobb ötletem, mint barátként kivárni. Tudom, hogy őszinte vagy velem. Csak ennyit kérek tőled továbbra is. – megölelt, és bement a házunkba. Visszaballagtam a kertbe, és közben azon gondolkodtam, mindenki ilyen könnyen veszi-e majd ezt a dolgot? Talán. De ez úgyis nagyon hamar ki fog derülni.
- Egyelőre barátok maradunk, és hagyunk időt nekem, hogy túl lehessek az első megpróbáltatásokon, temetés, földi látogatások, tanulás intenzív szakasza, ilyenek. – válaszoltam meg Walter szemeiben lévő kérdést. - Nem bírok el egyszerre ennyi dologgal – ismertem be kelletlenül. – Apropó tanulás. Kapok új órarendet? Vagy honnan fogom tudni mikor hol kell lennem? – tettem fel a következő kérdéseim a körülbelül százból.
- Elhoztam mindent, amikből megtudhatod amit kell. – S kipakolt egy paksamétát elém. Nem is figyeltem, hogy ezt eddig a kezében tartotta. – Itt az új órarended, a varázsigék sorba szedve, a tanítóid névsora, a kötelező olvasmányok listája óráról órára, az elvégzendő feladatok, és a többi. Neki is kell állnunk a mai leckédnek, elment így is az idő. – rosszallóan nézett rám kicsit, majd elmosolyodott. – De majd csak behozzuk valahogy. Csak kérlek figyelj rám.
Figyeltem, és figyeltem, és Walter csak mondta és mondta. Megtudtam, hogy állatokhoz is utazhatok a varázsigékkel, mert itt szinte egy szinten vagyunk velük. De ezzel nagyon csínján kell bánni, s nem úgy, ahogyan ezt én tettem, hanem esetleg a barlangja, lakóhelye közelébe érdemes megjelenni, s onnan gyalog tenni meg az utat, és akkor nem éri az embert ilyen kellemetlen meglepetés, hogy lezuhan az égből.
- Az állatok beszélnek, hiszen hallottam, és hírvivőként szoktak segíteni is. – biccentett a fejével. – Akkor egyáltalán nem értem, hogy a sárkányok miért nem tudnak beszélni. – kérdeztem rá a lényegre.
- Ó, tudnak ők is. De nem teszik meg akárkivel. Ha kiválasztanak, akkor beszélhetnek veled, de hiába beszél hozzád egy a többi nem fog, nagyon hiú állatok. S ha egyszer megsérted őket, többet nem fordulnak hozzád bizalommal. Hatalmasak, misztikusak, egocentrikusak és érzékenyek. – mosolygott.
- Veled már álltak szóba?
- Igen, egy öreg, viharvert fekete-szürke sárkány lila szemekkel megtisztelt engem ezzel. Karomnak hívták. Nagyon szerettük mindketten a tündért, aki végül vele együtt került bajba. Megpróbálta megmenteni, de mindketten odavesztek. Hű barátja volt, s egyikük sem volt egyedül, vagy halt meg hiába. Az óta a nap óta amikor háború van, akkor mindig eszembe jutnak. Van a lakásom közelében egy hely, ahol rájuk emlékezem. – mondta, és lezártnak tekintette a témát. A halálukról nem tudhatok ezek szerint többet, vagy csak nem lényeges az oktatásom szempontjából.
Viszont úgy tűnik, nagyon sok minden más kapcsolódik hozzá, így folytatta az órát.
- Tudom, hogy Viola mesélt neked néhány kellemetlen Földi lényről is. De nem részletesen. Nos, mivel nem fogod behatóan tanulmányozni őket, úgy gondolom elég róluk csak pár információ. – mély levegőt után folytatta.
- A vámpírok például sosem esznek, és maximum vörösbort isznak. El tudnak bűvölni embereket, hogy ne féljenek tőlük, majd ezután elcsábítják áldozatukat, isznak a vérükből, olykor még együtt is hálnak velük, de nem ölik meg őket. Jobb szeretnek egyedül élni.
A farkasok már csak ritkán tudnak átváltozni, inkább a személyiségjegyek maradtak meg. Hihetetlenül erősek, és összetartók. Csoportokban szeretnek élni. Imádnak enni. Telihold környékén megnő a szexuális vágyuk és az erőszakra való hajlamuk.
A manók lassan teljesen elfogynak, de egy részről elég nagy baj. Általában a nagy erdőírtások miatt pusztulnak el. Bujdosnak, mivel se nem erősek, sem igazán mágikusak. Viszont nagyon törődnek a természettel. Ma már nem bonyolódnak harcokba. Régebben sok kisgyermeket raboltak el. Utálatosak, egyedül élnek, még fajtársaikat se viselik el hosszú ideig. De nagyon sok véletlen és fura haláleset kapcsolódik a fajtához: vízbefúlások, földcsuszamlások, eltűnések, zuhanások… gonosz kis bestiák.
A démonokat a legnehezebb felismerni. Általában jól elrejtik a gonosz énjüket. Felbujtók, heves vérmérsékletűek, erősek, és folyton hajtja őket a vágy a testi gyönyörök után.
- Ennyi nem elég, hogy megismerjem őket. Hiszen ha összefutunk, nem fogom ismerni a szokásait, nem hiszem, hogy lesz időm kérdéseket feltenni neki. Nincs valami egyszerű, hogy ha megáll valaki előttem egy sikátorban, vagy a sötét utcán, akkor biztosan tudjam, az melyik fajhoz tartozik?
- Azt tudom elmondani, miket tapasztaltak a többiek, de egyértelmű jel kevés van, egy a vámpíroknál, ha kint vannak a szemfogai, akkor őt be tudod azonosítani. Manót városban nem fogsz találni. Démont és vérfarkast annál könnyebben, mert emberekkel szaporodnak. Ha egy támadód van, vagyis az embernek, akit látogatsz vagy védeni próbálsz, akkor az többnyire démon. A farkasok legalább hármas-négyes csoportokban szoktak garázdálkodni, közlekedni. Ha egynél kihúzod a gyufát, akkor a legtöbb esetben az egész családdal meggyűlhet a bajod. A démonok és a vámpírok is csak akkor vonják be a többieket, ha egy maguk nem tudnak megbirkózni valamivel.
- Uh. Ha valakit megtámadnak, míg vele vagyok, nem tehetek semmit annak érdekében, hogy megvédjem őt? Csak álljak ott, és nézzem végig? Mert nem hiszem, hogy képes lennék erre.
- Sajnos a saját biztonságunk érdekében nem materializálódhatunk a Földön.
- De akkor egyszerűen semmi értelme! – fakadtam ki hangosan. – Nem fogom végignézni, ahogy bántanak ezek a lények valakit!
- Nem feltétlen kell végig nézned. Ha elég gyakorlatot szereztél, akkor már előre érezni fogod a gonosz szándékot, honnan árad, és el tudod onnan menekíteni azt, akivel éppen vagy. Ha pedig ez nem sikerül, akkor nem az a dolgod, hogy végig nézd, hanem, hogy lelkileg és érzelmileg támogatást nyújts a személynek. Sokan ilyenkor teljesen képtelenek gondolkodni, pedig ha menne nekik, ha ki tudnának zökkenni, akkor sok esetben tudnának védekezni, vagy esetleg el is szaladni. Ezért leszel ott. Útmutatást adsz, érzelmi támasz leszel, és a legrosszabb kimenetelnél pedig segítesz neki átkelni.
- Ez elég szörnyen hangzik így elsőre.
- Biztos vagy ebben? Nézd egy kicsit más szemmel. – kérdezett vissza.
Lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtottam. – Igazából már lassan semmiben nem leszek biztos, csak sejtem mi lehet a megfelelő lépés, cselekedet, szó…ennyire rég éreztem magam elhagyatottnak. Mint aki első nap megy idegen helyre dolgozni, és mindennel meg kell ismerkedjen, hogy jut oda, mik a szokások, időpontok, mi merre van, túl sok az információ, csak teszi amit tud, és közben elveszettnek és zavartnak érzi magát. De gondolom majd itt is minden nappal jobb és könnyebb, átláthatóbb lesz ez az egész. – felnéztem rá, hogy megerősítsen, de ez elmaradt. Maga elé nézett, az összekulcsolt kezeit pihentette az ölében, szemeiben szomorúság bujkált.
- Nem ennyire egyszerű. Az érzelmek nagyon kimerítik az angyalokat. A tehetetlenség érzése olykor annyira elhatalmasodik a kezdőkön, hogy képtelenek lesznek elfogadni azt, hogy van, amikor nem tudunk segíteni. Annyira kevesen vagyunk, lehetetlen mindenkin segíteni, sőt, alig egy maroknyi ember az, akinek hatást tudunk gyakorolni az életére. Ez nagyon kevés, tekintve mennyi ember él a Földön. Ezért lehetséges, hogy annyi a haláleset, sokszor nem győzzük átkísérni a lelkeket sem. Valamint kell hagynunk pihenni is egymást, mert akármilyen rég is csinálja az ember ezt, van, amikor elfárad és elege lesz, és megviselik a gondok, az érzelmek.
- Azt hiszem, ha úgy közelítem meg, hogy ha nem vagyunk ott, akkor nem tudunk segíteni abban sem, hogy ne féljen, hogy ne fájjon neki annyira, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Az még sokkal rosszabb lehet. Jelen vagyunk, fogjuk a kezét, aztán egy ponton túl érzékel mindent és megnyugszik tőlünk? Így tudom ezt elképzelni.
- Igen. Nélkülünk ott a kétségbeesés, a nagymértékű fájdalom, magány érzése. Az embernek számítania kell valaki másnak, hogy jól tudjon működni, ezért is vannak a családok, barátok, és a párkapcsolatok kusza rendszerei. Nem mindig működik, és van, akiknek nehéz bekapcsolódni ezekbe, de azért sokan képesek beleilleszkedni, és megtalálják a helyüket. Ma már elég rugalmasan kezelik az emberek kapcsolatokat. Bár azért sok minden van, amit ebben a kapcsolatrendszerben is egyesek túl lazán kezelnek. Már-már fertő szintjén. – ingatta a fejét szomorúan.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza.
- Arra, hogy ebben a világban már nem igazi bűn, ha egy apa megrontja a lányát, vagy anya a fiát, sőt olyan kiábrándító és gusztustalan dolgokat hallani, vagy látni, hogy az embernek és angyalnak erősnek kell maradnia, hogy megőrizze a hitét. Sajnos az ártó lények mellett ott van maga az ördög, a sátán, a pokolfajzat, Hádész, attól függ, kit kérdezel, aki ezen munkálkodik: káoszt, szenvedést, fertőt hozni az emberek fejére. S hagyni, hogy utána megutálják magukat, vagy amelyiknek ez fel sem tűnik, mennyire ostoba dolgokat művel, egyre nagyobb őrültségekbe vezetni. Neki ez az élvezet, vele marad, amíg csak lehet, aztán tovább lép egy másik lélekhez, akit gyötörhet. Vele sajnos mi nem vehetjük fel a harcot.
Nagyon kiábrándító ez a dolog, a tehetetlenség, hogy nem tudunk bárkinek, bármikor, bármiben segíteni. Már értem miért kell a változatosság.
Walter elgondolkodva bólintott és pár pillanattal később megrázta magát, mintha rossz emléket űzne el ezzel, s rátértünk a következő tanulni valóra.

- Emlékszel még, melyik szavakkal utazunk? – kérdezte váratlanul.
- Igen, narin és hesan. Az első a helyhez, a második a személyhez történő utazás. – válaszoltam szinte büszkén, hogy megmutassam mennyire igyekszem a tanulásban.
- Helyes! – mondta tanárom büszkén mosolyogva. – Akkor gyere, álljunk fel, és fogd meg a kezem. – mondta az angyal. – Megmutatom a kapukat.
- Azta! Azt hittem, sokkal többet kell erre várnom! – lelkesültem fel.
Kimondta a megfelelő szót, s egy furcsa helyen találtam magam. Nehéz leírni, mert több egymástól elütő rész van egybeolvasztva.
Az egész szabad ég alatt van, de mégis olyan, mintha lenne egy - egy elvarázsolt műégboltja, mint a kupolák. Három kapu volt, s jól meg lehetett őket különböztetni, ugyanúgy, mint a környezetüket is.
- Gyere, karolj belém, nehogy elkeveredj, mert ha átmész egy kapun, akkor könnyen lehet, hogy nem találsz vissza egyhamar, vagy egyáltalán. De fontos, hogy csak a Földre visszavivő kapun tudsz visszajönni, a többi majdnem végleges. – szólt a férfi, s elkezdte mondani a leckét.
- Az első kapu a tényleges mennyországba vezet. Aranyból van, és ott napsütéses az idő, kék az ég felette, madarak énekelnek, nyugalmat és megbocsátást, újrakezdést sugároznak. Ott, mint látod kérés nélkül sorban állnak az emberek, hogy átkelhessenek.
- Min kelnek át? Repülnek, vagy valami szállítja őket? – kérdeztem.
- Ők egyszarvúakon, vagy olykor sárkányokon utazhatnak, van, aki csak elrepül, van, aki egy madarat választ. Amit a lélek magához vonz.
- Én is láthatok egyszarvúakat? – kérdeztem, természetesen nem a lényegre koncentrálva.
- Most még nem. Majd ha angyal leszel, elég közel mehetsz a kapuhoz, hogy ne akarj átmenni, de átkukucskálj. Addig, ha jót akarsz, angyal nélkül ne gyere ide.
A második kapu, ami bronz, itt, mint láthatod már nem olyan szép se a táj, sem az időjárás. Már kezd szürkülni, felhős az ég, néha fúj a szél is. Ez a kapu a Földre visz vissza. Itt őrök állnak, látod? S nem kevés ellenőrzési pont van, amin át kell jutni, hogy odamehess. A kapu zárva van, nem úgy, mint a mennyei. Csak angyali kísérettel lehet ide jutni, s innen átlépni a másik dimenzióba.
-Belőlük lesznek a gyerekek? Mármint visszaszállnak a Földre egy új életet kezdve, hogy beteljesítsék a feladatukat? Valami ilyesmit olvastam egyszer. - kérdeztem megint.
- Részben igen. Részben csak időlegesen kerülnek ide, és engedélyt kapnak visszatérni. például, akik meghalnak pár percre, de sikerül újraéleszteni őket a Földön, ők is visszatérhetnek, hogy jobb életet éljenek, anélkül, hogy félnének a haláltól. Ők megkapják a hit ajándékát is, és az újrakezdés lehetőségét. Egy szebb élet reményét. Ez egy ritka ajándék. De ezekről majd még később beszélünk. - mondta Walter, s egy újabb nagy levegővel folytatta az órát. 
A harmadik kapu pedig, nos mint láthatod, ez a legelrettentőbb. A kapu fekete és piros, néhol lángol, mint egy kihűlő lávadarab. Itt segít a legtöbb sárkány és olykor más erős állatok segítségét is kérjük a fegyelmezéshez. Nyilvánvalóan senki sem nagyon szeretne arra továbbmenni. De ugye, ez nem pillanatnyi döntés, hiszen az élete, a tettei kerülnek a bíróság elé, akik eldöntik merre mehetsz tovább.
- Mindig egyértelmű? Szerinte az emberek jót és rosszat is csinálnak. Sokszor nagyon nehéz lehet eldönteni, hogy ki hova tartozik, mit érdemel.
- Nem, sokszor nem egyértelmű. Ilyenkor sokszor megkérdezik az alanyt, mi sarkallta arra a tettre, és ha vannak enyhítő körülmények, akkor azokat is igyekeznek beszámítani a végső döntésnél. Egyáltalán nem egyszerű megítélni egy embert. Sokszor fordul elő, hogy az ilyen alanyokat visszaküldik a Földre, hogy egy következő életében eldőlhessen merre mehet tovább. 
Mindenki, aki át akar kelni, először arra a helyre kell mennie. – mutatott egy pultsorozat szerűségre a kapuk előtt úgy 10 méterre. Olyan, mint egy repülőtér check-in pultjai, megnézik az irataid, és eligazítanak, merre mehetsz tovább.
- Ki dönti el, ki merre mehet? Megnézhetek egy ilyen folyamatot? – kérdeztem ( újra és újra ).
- Természetesen Isten dönt. Vagyis végeredményben ő ítél el mindenkit. Létrehozott egy pontozáson alapuló módszert, ki hogy élt, mit tett, s ezáltal ha egyértelmű, mehet a kapun át a helyére. Viszont ha jól megnézed, a középső kapunál várakoznak kevesebben. A visszatérést a Földre csak szigorú szabályok alapján lehet megtenni és nagyon sok elővizsgálat előzi meg.
Csak ámultam és bámultam. Nem tudtam melyik kérdésemet tegyem fel a hirtelen felmerültek közül. Végül mégis Walter szólalt meg először.
- Tudom, hogy megint csak több lett benned a kérdés, és ezekre egy darabig nem is fogsz válaszokat kapni, bár a teremtés erejével, ha ügyes vagy ki tudod ezt is játszani. – mosolygott rám. Valami járt a fejében, ami bennem még nem fogalmazódott meg. – Most visszaviszlek, nem sokára Viola keres fel, s őt Vendel váltja majd. Mint mondtam, sűrű napjaid lesznek. – fáradt mosolyán egy pillanatra meglátszott az idő múlása.
- Rendben. Köszönöm az izgalmas órát. Szeretek veled tanulni. – mosolyodtam én is el, hátha erőt tud meríteni kicsit belőlem. Tényleg hálás voltam, amiért ennyi idejét áldozza értem. Gondolom ezeket más is el tudná nekem magyarázni. – Amíg Viola ideér, ihatnánk egy teát. Persze ha nincs más dolgod. Tanulás nélkül. – tettem hozzá, amikor láttam nem igazán áll kötélnek.
- Azt hittem, eleged van belőlem. Rendben, szívesen meginnék egy teát. S ennék is valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
- Egyáltalán nem! Mindig szívesen látunk Godrikkal! – úgy beszéltem, mint aki teljesen biztos abban, hogy együtt is maradunk mi ketten. De hát végül is mind a ketten ebben bíztunk. – Visszafele is ugyanazzal a varázsigével lehet menni? – tettem fel mégis egy kérdést.
- Igen, mivel csak azok tudják elhagyni a helyet, akit nem idéztek be ide tovább haladás miatt. – várakozón nézett rám. Bólintottam, jelezve, hogy megelégszem ennyivel, s mehetünk. Mire kettőt pislogtam már a házunk előtti füvön álltunk.

Mielőtt befejezhettük volna az evést, a semmiből előttem termett Viola.
- Mit csináltál? – kérdezte. S mielőtt válaszolhattam volna, Walter is megjelent.
- Mire gondolsz? Nem csináltam semmit. Vacsoráztunk, majd megköszöntöttem anyut gondolatban. S ettünk a tortából. – válaszoltam értetlenül. - Ez talán csak nem bűn?
- Volt gyertya is a tortán? Te fújtad el őket, miközben kívántál? – vette át a szót az idősebb angyal.
- Igen, azt csinálta, miért? – Most vették csak észre, hogy Godrik is velünk van. Ugyanazzal az értetlen kifejezéssel az arcán nézte a két hívatlan vendéget.
- Akkor te sem tudsz erről? Nem te tanácsoltad neki, hogy ezt tegye?
- Miről nem tudok? Nem mondtam neki semmit. – kezdett dühös lenni. Ilyennek még sosem láttam. Azt hiszem kicsit elkalandoztam. Majd egy perc múlva átvettem az irányítást.
- Na jó. Most szépen bemegyünk a nappaliba, mindenki helyet foglal, hozok teát a sütihez, leülünk, és szépen elmondjátok ti ketten miért vagytok itt, és kérdezgettek össze-vissza minket. – terelgettem őket a nagyobb helyiségbe, kezemben egy tálcát egyensúlyozva.
Egyikük sem állt ellen. Gondolataikba mélyedve, néha össze-összenézve átjöttek velünk. Leültek a kanapéra, és izgatottan sutyorogni kezdtek. Megköszörültem a torkom.
- Azt hiszem ezt mi is szívesen hallanánk. – gúnyos volt a hangom, de nem érdekelt. Nem láttam még így viselkedni őket. Furcsa volt.
Rám néztek, majd megint egymásra. Viola biccentett és Walter nagy levegőt vett.
- Ahhoz, hogy megértsd és elmondhassuk neked, nektek, mi is történt, tudnunk kell még egy-két részletet.
- Rendben. Kérdezz.
- Anyukádnak készítettél tortát a születésnapjára?
- Tettél rá esetleg gyertyákat is, majd el is fújtad őket?
- Közben rá gondoltál és kívántál is egyet?
- Ez után kezdett el enyhülni az eső?
Minden kérdésére egy fejbólintással válaszoltam. Kíváncsi voltam mit fog ebből kihozni.
- A gyertya mielőtt kialudt, változtatott színt? A lángja? – kérdezte Viola. Mintha Walter kihagyott volna egy nagyon fontos részletet.
- Hadd gondolkozzam. Azt hiszem, igen, kékes színű lett. De nem tartottam furcsának.
- Ez hihetetlen. – mondták szinte egyszerre a vendégeink. Mi pedig összenéztünk Godrikkal, s megvontuk a vállunkat. Továbbra sem tudtunk többet.
- Elmondjátok végre, mi történt? – vette át a szót ő. – Nekem nem sokára mennem kell egy feladatot végrehajtani, de előtte szeretném ezt hallani.- sürgette őket.
- A helyzet az – kezdte a tündér- hogy Lilien egy ritka varázslatot vitt véghez, ha jól sejtem pálca nélkül és anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál.
Éreztem, ahogy kikerekednek a szemeim, és kinyílt a szám.
- Hogy mit tettem?
- Varázsoltál. Pontosabban születésnapi kívánságot teljesítettél, csak nem úgy, ahogy ezt szokás. Erre nem volt még példa. Ha a Földön vagy ilyenkor és tudod, mit kíván az illető, persze ez kívánságtól is függ, teljesítheted azokat. De arról még egyszer sem hallottam, hogy valaki, aki még nem angyal, tud küldeni egy kívánságot innen, és célba is talál. Ez páratlan.
- Még mindig nem értem. Ez most jó vagy rossz? Azt akarjátok mondani, hogy anyukám megérezte, amit neki üzentem? Hogy mindketten ugyanarra gondoltunk és most már kezd megnyugodni? – még a kérdés is hihetetlennek tűnt.
- Igen, ezt mondjuk. Ez jó. Kivételes. Azt hiszem, több van benned, mint amennyit elsőre gondoltunk. Ha jól sejtem, akkor te egy boszorkány vagy.
- Hm?
- Micsoda? Egy igazi boszival élek? Szuper!
Ketten kétféleképpen reagáltunk. Azt hiszem ez a kijelentés több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. De legalább Godrik jó dolognak tartja. Reméltem, hogy nem akar majd elköltözni tőlem. Legalább még egy jó darabig.
- A boszorkányok életükben is mások voltak, és halálukban is azok. Saját mágiájuk van, lehetnek jók és rosszak, ahogy szinte minden fajnak megvan a maga jó és kevésbé jó teremtménye. Így van a világ egyensúlyban. Egyik sem létezik a másik nélkül. Van egy bizonyos képességük, hatodik érzékük. Néhányan érzik mások érzéseit, néhánynak megnyílik a jövő, és úgy látnak bele, mint egy filmbe. Innen van a „déja-vu” érzés is. Van, aki ügyesen bűbájol. A mai világban viszont nem feltétlen egyértelmű az örökösödés. Sokan titkolják képességeiket, és azok, akik örökölték és/vagy hordozzák a mágiát, sokszor nem is tudják magukról, milyen kivételesek.
- Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez vagyok? – kérdeztem, mert nem akartam beleélni magam, hogy különleges vagyok. Minden szoktam lenni, csak ez nem. Lüke, zizi, fura, gyagyás…utáltam másnak lenni. Eleinte. Aztán rájöttem, inkább vagyok ilyen, mint a többiek. Inkább akkor olvasok, mint vásárolni járok. Minél többet olvastam, annál jobban szerettem volna valaki másnak a bőrében élni, egy másik helyen. Fontos lenni, számítani.
- Egészen könnyen kideríthetjük, hogy az vagy-e. Az viszont egy hosszabb folyamat lesz, hogy megtaláld, milyen képességed van.
- Csináljuk. Mit kell tennem? – izgatott lettem.
- Mint említettem, ha van saját mágiád, azaz amit tanultál ma, alkalmazni tudod pálca nélkül, akkor ez elég bizonyíték.
Felpattantam, és beviharzottam a szobámba. Kezemben a varázspálcával tértem vissza. Walter már nyitotta volna a száját, de felemeltem a kezem, hogy csendre intsem. Violához léptem, és a kezébe nyomtam a pálcát.
- Tessék. Így biztosak lehettek, hogy nincs nálam. Találkozzunk a tanodában, jó? Előre mennétek? Ha nem jelenek meg pár percen belül, akkor gyertek vissza kérlek. – vettem át az irányítást újra. Jobb ötletem most nem támadt. Ezt a helyet ismertem. Így tűnt a legegyszerűbbnek.
- Persze. Akkor ott találkozunk. Vagy nem. Viszlát. – és a két vendégem eltűnt. Godrik kérdőn nézett rám.
- Mit gondolsz? Menni fog?
- Nézzük meg! – a tanodára gondoltam, és kimondtam: narin.
Leesett állal és büszkén mosolyogva hagytam lakótársam a nappalinkban. S legalább ekkora meglepetést okoztam ott, ahol megjelentem.
- Ezt nevezem! – füttyentett egyet elismerően az angyal.
- Csodálatos! – örvendezett a tündér is.
Én pedig ott álltam vigyorogva és csak arra tudtam gondolni, hogy: SIKERÜLT! NEM VAGYOK LÖKÖTT! BOSZI VAGYOK!

Miután elköszöntem Waltertől és Violától, hazamentem. Tudtam, hogy sok megbeszélni valójuk lehet. Különben is megbeszéltek egy vacsorát, nekem pedig még el kellett intéznem a házi feladatomat. Először a személyekhez történő utazást próbálgattam. Meglátogattam Vendelt, akivel az első nap óta nem találkoztam. A hírem megelőzött. Folyton arról áradozott, milyen megtisztelő lenne neki, ha taníthatna, és így már lát is rá esélyt. Legalábbis, amíg ki nem találjuk, melyik képesség áll hozzám a legközelebb. Egészen vidám hangulatban telt az idő. De elköszöntem, mert még volt, akit meg szerettem volna látogatni. Nem voltam benne biztos, hogy állatokkal is működik-e ez a varázslat, de muszáj volt kipróbálnom. Először Saphira-t próbáltam meg. A következő pillanatban zuhanni kezdtem. Nem értettem mi történt, elrontottam valamit, vagy ezt talán nem szabad? De aztán egy hosszú másodperc után észrevettem a sárkányt. Épp repült az égen. De én ekkor már messze voltam tőle. A föld nagyon gyorsan közeledett és úgy éreztem a zuhanás minden levegőt kiprésel a tüdőmből. Azon járt az agyam, hogy most végem. Nem tudom, meg tudok-e halni még egyszer, vagy csak összezúzódnék, és fájna, de mi is? Lélek vagyok, elvileg nincs is testem, akkor mi törne össze? A lelkem? Közben pedig csak zuhantam és zuhantam. A levegő süvített a fülem mellett. Végre kapcsoltam, és elképzeltem a házam, majd igyekeztem kipréselni magamból a varázsigét. Egy halk sóhajként hagyta el az ajkaim a szó, mielőtt becsapódtam volna a sziklákba. Saphira későn, de észrevett, és utánam jött, de nem ért utol. Végül a nappalimban landoltam, a fenekemen. Pár perc múlva hatalmas robajjal megjött Saphira is, nagyon aggódott. Igyekeztem felkecmeregni a földről, és kimenni a ház elé, megmondani neki jól vagyok, mielőtt rám dönti az egészet. Menni viszont alig tudtam, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A hajamról nem is beszélek. De legalább szilárd talaj volt a talpam alatt, és levegőt is kaptam. Kiértem, mielőtt baj lehetett volna. Két nagy, sárga, aggódó szem követte minden lépésem, amíg odaértem hozzá, és mellette a földre ereszkedtem, hátammal nekidőlve a testének.
- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. – paskoltam meg a hasát. – Épp a házimat csináltam, amikor eszembe jutott, hogy szeretnélek meglátogatni, de mivel nem tudtam hol a hely, ahol élsz, így a személyhez való utazásnál maradtam. Nem gondoltam arra, hogy akár repülhetsz is. – vontam meg a vállam, de mindjárt meg is bántam, mert ez eléggé fájdalmasnak tűnt.
- Azt hiszem elég nagy meggondolatlanság volt ez a részemről. – vallottam be. – Olyan jó lenne, ha érteném, mit szeretnél mondani. – mondtam neki, bár inkább csak hangosan gondolkoztam. – Nincs erre is egy varázsige? Nem lenne rossz. Úgy gondolom, te nagyon sokat tudhatsz, és nagyon jó barátnak tűnsz. Örülök, hogy ide jöttél megnézni, hogy vagyok. Igazán nem akarlak feltartani. Rendben vagyok, nyugodtan menj, ahova indultál mielőtt megleptelek. – mondtam neki. Megölelt, és még ott maradt egy kicsit, majd kaptam egy figyelmeztetést és egy rosszalló tekintetet és elrepült. Bevánszorogtam a házba, hogy beálljak a zuhany alá, és elterüljek az ágyamon. De persze nem alakul minden ilyen könnyen. Az ajtóból kedvenc kisfiús képű izompacsirtám vigyorgott rám, amíg közelebb nem értem, és meg nem látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
- Veled meg mi történt Boszi? Ledobott a seprűd miközben a macskáddal harcoltál? – csúfolódott.
- Haha! Nagyon vicces! – mondtam, majd elmeséltem neki mi történt. Közben lehervadt a mosoly az arcáról, de amikor végeztem, átölelt és újra mosolygott. - - Őstehetség vagy! Ilyen slamasztikából is kimászol. Lehetett volna rosszabb is, sokkal rosszabb.
nem kérdeztem meg tőle mire gondolt. Inkább jó éjszakát kívántam neki, és egy kellemesen ellazító zuhany után ágyba bújtam. Abban a percben el is aludtam.

Másnap délben tértem magamhoz. Eleinte kicsit merevnek tűntek az izmaim és ködösnek az agyam, de az elsőn segítettem egy kis tornával, a másodikon pedig egy vödör kávéval. Godrik kivételes csendben várta meg, míg megszólalok. Ilyet is tud. Meglepődtem, de ez csak fokozta a mai jó kedvem.
Amint kezdett felszállni a köd az agyamról, derengeni kezdett valami olyasmi, mintha máshol kellene lennem.
- Huh! Szia! Ne haragudj, de még nem egészen tértem magamhoz.
- Azt látom kislány. Am, kaptál pár üzenetet. – mosolyogva várta, hogy jelezzek, képes vagyok felfogni, amit mondani fog. Intettem.
- Walter üzeni, hogy ezt többet ne csináld. A gyűlésen eldöntik, hogy mi a következő a lépés a tanításoddal kapcsolatban. Ha végeztek, eljönnek ide, hogy veled is megbeszéljék. Szerintem nem sokára itt lesznek, úgyhogy próbáld összeszedni magad kicsit. – tette hozzá, mivel úgy néztem ki, mint aki nyitott autóban száguldozott, a lassúságomról nem is beszélve.
- Oké, vettem. Köszi. – s ezzel el is tűntem a fürdőszobámba, hogy kerek tíz perc múlva új emberként menjek vissza.
- Mi a másik üzenet? – kérdeztem, s körbefordultam, hogy jelezzem, megtettem, amit tudtam.
- Így jobb. A másik üzenet a postaládádban volt. De kivettem, mert egy idő után meguntam a csilingelést és a fényjátékot. Itt van. – nyomta a kezembe a borítékot. Istentől jött. Vegyes érzelmek öntöttek el: jó vagy rossz hír? örül, vagy megkér, távozzak? Mivel kár volt találgatni, nagyot sóhajtottam, és kibontottam a nagy sárga borítékot. Hasonló színű levélpapírra írt üzenet volt benne.

„Drága Gyermekem!

Boldogsággal tölt el, hogy tudomásomra jutott ez a kivételes képességed. Igaz, még nem tudjuk a mágia melyik része erős benned, ettől még különleges vagy.
Amikor kiválasztottalak, éreztem valami különbséget benned, de akkor azt gondoltam, ez a jóságod, kedvességed, őszinteséged együttese lehet, ami ritka egy személyben. Most már látom, ennél még több van benned, ami megerősít engem abban, hogy biztosan jól választottam, hiszen benned van a képesség arra, hogy többé válj! Tudom, az út, ami előtted áll, még hosszú, és nem mondom, hogy ettől könnyebb lesz. Sőt, azt hiszem egy kicsit talán még hosszabb is, de ez ne tántorítson el. Ha továbbra is hiszel és teszed amit kell, meglesz a jutalmad. Erős vagy. Jobban, mint azt valaha is gondoltad. Higgy bennem és higgy magadban! Szeretnélek megismerni, de most az első a szakosodásod kérdése. Sok dolgod lesz, de üzenek, amint találkozhatunk.

Ne felejts el mosolyogni!

Isten

U.i.: Hogy van a növény? Remélem, kedved leled benne!”

Se szó se beszéd elmentem megnézni a cserepet, amit kaptam. Öntöztem minden nap, ahogy megírta, és valami kis zöld hajtások ki is bújtak a földből, de mivel nem értek a növényekhez, nem ismertem fel egyiket sem. Godrik jött velem, mert azt várta, elmondom, mit írt. Majdnem belém ütközött, amikor megtorpantam a cserépből burjánzó minikert láttán. Gyönyörű volt. Követte a tekintetem, és ő is megcsodálta, megillatozta a növényeket. Először azt hittem, kaptam valami virágot, amit majd kitehetek az asztalra ebédhez. De most láttam mekkorát tévedtem. Több féle növény, virágzó, és zöld nőttek benne csodálatos összhangban. Szemet gyönyörködtető volt. Godrikkal leültünk a kerti padra, amit pont az előbb gondoltam oda, és gyönyörködtünk a kompozícióban.
- Azt írja, jó dolog, hogy ez vagyok. Sok mindent kell még tanuljak, gondolom erre céloz a hosszú utakkal, de bízik bennem és a képességemben. S abban, hogy rájövünk miben vagyok jó. Örül, hogy kiválasztott és hogy úgy néz ki beváltom a hozzám fűzött reményeit. Meg akar ismerni. – foglaltam össze a levelet.
- Ez jó hír. Azt hiszem. Annyi minden megváltozott körülötted. Szeretnéd, hogy maradjak még, vagy már boldogulsz egyedül is? – kérdezte. De kihallottam a hangjából a szomorúságot, hogy azt érzi nem fontos már nekem. Hiszen különleges lettem. Több, mint amivé ő vállhat.
- Nem, akarom mondani de! Azt szeretném, hogy velem maradj! Te vagy a biztos pontom. De persze nem akarlak kihasználni. Ha menni szeretnél, megértem. Sokat számít nekem, hogy itt vagy! De komolyan! – rámosolyogtam, és bíztatóan megfogtam a kezét.
- Akkor maradok. – mondta. A szemembe nézett és eltűrt egy hajtincset a fülem mögé. Közelebb hajolt hozzám, és az ajkai lágyan érintették az enyémeket. Félénk csók volt, megadta az esélyt ahhoz, hogy elhúzódjam. De nem tettem. Visszacsókoltam.
Azt hittem, nem lehet zűrösebb az életem. Megint tévedtem.

Miután mindketten feltöltődtünk, s megittuk a második kávénkat is, elindultunk vissza az előbbi helyünkre. Előtte persze rendet tettünk magunk után.
Séta közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy melyik kérdésemet tegyem fel először a sok új közül. De mivel egyhez folyton visszatértem, ezt választottam:
- Miért mosolyodtál el akkor, amikor azt mondtad, Isten az ő mására teremtette Ádámot, s később belőle Évát? Nagyon másként néz ki? – kérdeztem érdeklődve. Tudom, nem tűnik fontosnak, de engem ez a része fogott meg jobban.
- Másnak. Igazán nehéz elmagyarázni. Ő egy lélek, de mégis olyan összetett, mintha legalább 4 különböző egyéniség lenne benne összegyúrva. Van női és férfi oldala is, egy, aki inkább a növényekhez és egy, aki az állatokhoz vonzódik, őket érzi közel. Ezt ne úgy képzeld el, hogy tudathasadása van. Ő egy teljes lélek, csak több fontosabb részből áll. Testi alakot ritkán vesz fel. Általában zárkózott, és leköti a rengeteg dolga. A postaládákkal vagy állatokon keresztül üzen. Ritkán hívat magához személyesen. Bármilyen emberi alakot felvehet, de leginkább kedves idős hölgynek, vagy úrnak a képében szokott megjelenni. Azt hiszem, már nagyon rég óta létezhet. Azt senki sem tudja biztosan milyen alakot vehetett fel, mielőtt megteremtette ezt a helyet. Viszont úgy gondolom, hogy a legtöbb kétes vagy természetfeletti dolog létezhet vele együtt, csak valahol máshol. Hiszen honnan tudna különben az ember ilyenekről? Szerintem Isten időről időre leejt egy gondolatfoszlányt a Földre, és megvárja mi sül ki belőle. Ebből is tanul, folyamatosan figyeli a fejlődést, az új lehetőségeket, a határokat. S erre nem is kell több bizonyíték, mint ennek a helynek a megléte. El tudod mondani, milyen számodra furcsa, vagy hihetetlen teremtményekkel találkoztál eddig?
Egy percig gondolkodtam, és elkezdtem sorolni. – Angyal, varázsló, sárkány, tündér.
- Úgy látom nem kavartak fel igazán. Eddig is hitted, hogy létezhetünk?
- Igen. Ha nem is úgy, ahogy a filmek vagy könyvek leírják, bemutatják, de úgy gondoltam, hogy sokkal több van a világban, mint jó és rossz emberek. Vagy mint gazdagok és szegények.
- Pontosan! A dolog hátul ütője az, hogy a képességünk korlátozott. Valamint mindünknek megvan a maga negatív figurája is: démon, manó, vámpír, farkas.
Ezt már kicsit kétkedve fogadtam. Annyira sok könyv szólt arról, hogy a vámpírok nem feltétlen rosszak. Valamint mellettük folyamatosan szerepelnek a vérfarkasok is, általában a vérszívók ellenségeként, nem az emberekének. De nem tudtam elhinni, hogy ez a kategóriába sorolás jó. Annyit olvastam ezekről a lényekről, hogy teljesen eltérő kép alakulhatott ki róluk bennem. Lehet, hogy nem féltem tőlük eléggé?!
- Melyik milyen pontosan? A sok olvasott, kitalált történet (könyv) miatt nem tudom, mi lehet az igazság róluk.
- Mivel előfordulhat, hogy a Földi tartózkodásod miatt találkozhatsz velük, nagy vonalakban elmondom. Mind képes emberi alakot felvenni, vagy átokkal, bűbájjal elérni, hogy annak látszódjanak. De ha nagyon figyelsz, vannak árulkodó jelei, melyik fajhoz tartozhatnak. Sajnos azt kell mondjam, hogy az emberek (a könyvekben) megunták őket rossznak beállítani, s egy nem várt pozitív hatása is van. Ahhoz, hogy zsákmányuk legyen, könnyebb, ha nem félnek tőlük. Így később már előfordult, hogy megbabonáztak egy-egy tehetséges embert, vagy maguk írtak olyan műveket, ahol ezek a lények majdhogynem jónak számítanak.
- Mind rossz? Olyan nehéz ezt elhinni.
- Nem, azért nem mind az. Mint mindig, a többféleség itt is megmutatkozik. Van egy-egy maréknyi lény, akik nem akarnak ártani, hanem csak együtt élni a többiekkel, és szaporodni. Nem akarnak háborúzni és folyton költözni. De persze ez nem azt jelenti, hogy ők csupa szép és jó dolgot tesznek. A védelmük érdekében képesek ők is gyilkolni, de legalább csak akkor, ha valaki által fenyegetve érzik magukat. Folyamatosan nő a számuk, de sajnos a saját fajtájuk is vadásznak rájuk, mert őket hitvány selejtnek tartják.
- Azért ezt jó tudni. De gondolom, akikkel össze fogok futni nagy valószínűséggel, nem ezekből a csoportokból valók lesznek. – vágtam egy grimaszt. Túl könnyű is lenne.
- Így van. De ne aggódj. Közvetlenül neked nem árthatnak. Az embereken keresztül viszont annál többet. Igyekeznek meghiúsítani a nekik nyújtandó segítséget. – próbált megnyugtatni, de igen kevés sikerrel.
- Mik azok az árulkodó jelek?
- Meg fogod tudni, de nem ma. Mindent elmondok, amire szükséged lehet. A mai délutánon viszont gyakorlati oktatásban részesülsz.
- Hű! Rendben! Mit fogunk csinálni? – kérdeztem fellelkesülve.
- Ma megtanulod az alapvető varázsigéket. Nem fogsz lebegtetni tárgyakat - belelátott a fejembe - bár átokkal sújthatod majd a földi tartózkodásod alatt az ellenségeid, akik megpróbálhatnak gátolni a feladatod elvégésében. – válaszolt Viola, s eközben elsétált a vitrines szekrényhez, és kivett belőle egy varázspálcát. – Ezzel fogsz gyakorolni, amíg nem lesz saját mágiád. – adta kezembe.
- Saját mágiám? Minden angyalnak van? Vagyis minden természetfelettinek? - helyesbítettem.
- Igen és még két igen. – megint mosolygott. – Neked aztán elég sok kérdésed van.
- Tudom. Remélem ez nem baj. – húztam el a szám. Kicsit elszégyelltem magam. Talán nem ez az a viselkedés, amit itt elvárnak. Bár nem olvastam az értesítőn, hogy: ne tegyen fel sok kérdést.
- Nincs semmi baj ezzel. Vannak, akiknek kevesebb és van, akiknek több kérdésük van, ez normális. Így lesz egyedi az oktatás. Más-más úton jutunk el ugyanahhoz a végeredményhez. – bíztatóan a vállamra rakta a kezét. – Akkor kezdjük. Az első dolog, a gondolati úton való utazás. Ezt csak olyan helyekre teheted meg, ahol előzőleg jártál. Ehhez kell egy varázsige, ami a narin. Először erősen kell gondolnod arra, ahova menni szeretnél, pontosan felidézve a helyet, pl. az ajtó elé, a ház mellé a kertbe. Ha az óta a tudtod nélkül változott a hely, az néha vicces dolgokat csinál, de általában csak annyit jelent, hogy egy picit arrébb kerülsz, nem épülsz be a falba vagy ilyesmi. De volt már olyan, hogy valaki egy fa tetejére érkezett, és olyan is, aki majdnem beleesett egy medencébe. Annyira meglepődött, hogy a gondolt helyen már más van, hogy majdnem elfelejtett repülni. Főleg az elején, amíg a kezdő angyalok elég gyakorlatot nem szereznek a szárnyuk használata terén, lehet ilyen helyzetekbe bonyolódni. De térjünk vissza. Szeretném, ha elmennél ezzel a módszerrel az étkezőbe és hoznál nekem egy szép zöld almát.
- Rendben. A pálcával nem kell suhintanom? (Már biztos, hogy túl sok fantasy-t olvastam)
- Nem Lilien. Az csak egy eszköz, hogy érezhesd és használhasd a mágiát. Nem kell bonyolult kézmozdulatokat csinálni. Egyszerűen képzeld el az úticélod, és mond ki a szót.
Így tettem. Olyan volt, mintha egy szellő röpített volna át, és mire egyet pislogtam, az étkezőben találtam magam. Elképzeltem egy almát és az ott termett. Majd megfogtam, és visszautaztam a tündérhez.
- Nagyszerű! Ez szépen ment! Köszönöm az almát! Az egyik kedvencem! Most, hogy ez megy, a házi feladatod az lesz, hogy keresztül-kasul bejárd a hegyet, hogy mindenről tudj, ami számodra lényeges lehet. Ehhez adok majd egy képes prospektust, tudod, ismerni kell, de legalább látnod kell képen, hogy el tudd képzelni, hogy hova mész. A következő lehetőség, hogy nem egy helyre utazol, hanem egy személyhez. A folyamat ugyanaz, csak a kiválasztott emberre kell gondolnod, és kimondani az igét: hesan. A feladatod pedig, hogy menj el Walterhez és mond meg neki, hogy este várom magamhoz vacsorára, 7 órára. Majd gyere vissza kérlek a válaszával.
Izgatott voltam, de erősen koncentráltam rá, és miután kimondtam a megfelelő szót, egy ismeretlen nappaliban találtam magam! A vendéglátóm szemlátomást annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy fel sem tűnt neki a megjelenésem.
- Ő, szia Walter. – szólítottam meg halkan. Nem akartam, hogy megrémüljön. De nem jártam sikerrel. Akkorát ugrott ültében, mintha méh csípte volna meg.
- Ó, te jó ég! Megijesztettél! – kiáltotta. – Üdvözöllek nálam. Kicsit meg vagyok lepve. De már eszembe jutott, ma van az első napod a tanodában.
- Igen! – mosolyogtam. – Viola üzeni, hogy sok szeretettel meghív téged magához vacsorára. Hét órára.
- Köszönöm szépen, szívesen megyek! – válaszolta, majd egy hatalmas dörgés szinte megremegtette az épületet. Csak akkor figyeltem meg az ablakon keresztül, hogy kint szürkeség, majdnem esti sötétség honolt, és a vihar, ami eddig lassan enyhült, most újult erővel tombolt. Vad szél fújt, és a villámok rendszeresen megvilágították az eget. Eszembe jutott, miért lehet itt ilyen idő, és erre nagyon elszomorodtam megint. Már nem élveztem annyira ezt az új tudást. Én itt szórakozom, ők pedig szenvednek. Hol van itt akkor az igazság?
- Mióta tart? – mutattam az ablak felé. – Ez még mindig miattam van, vagy új jelölt érkezett? – csillant fel egy kis reménysugár bennem.
- Ez Kedvesem még mindig miattad van. Nem olyan egyszerű új jelöltekhez jutni. Ahogy láthattad a tanodában nincs túl sok tanuló. Alighanem ma van a temetésed napja, vagy valami hasonló fontos dolog.
- Ó!
Ennyit tudtam mondani csak. Aztán eszembe jutott valami.
- Tudhatom, hogy a naptár szerint hol tartanak a földön? Azt sem tudom hány napja lehetek itt. Mármint nekik hány nap telt el?
- Tudhatod, persze. Kaphatsz tőlem egy naptárt. Ez egy különleges öröknaptár. Így tudod követni a történéseket a családoddal és a világgal. – átment a másik szobába, s onnan hozott egy digitális kijelzővel ellátott, holdciklust is mutató, órával ellátott naptárt. Be lehetett állítani, hogy napi, heti, havi vagy éves felbontásban mutassa a napokat. Lehetett jegyzetet is írni bele. Akkora volt, mint egy normál laptop, csak vékonyabb és érintőképernyős, saját gombokkal. Meglepődve vettem át.
- Azt hitted adok egy köteg papírt? – mosolyodott el. – Ha nem is naprakészen, de itt is tudjuk követni valamennyire a földi fejlődést. Átalakítjuk a saját használatunkra. Tudod, az angyalok is sokfélék voltak emberként, és ezek megmaradtak. Így mindenki hoz valamiféle tudást, amit a többiek, ha akarják, ugyancsak használhatnak. Így van ez jól. Haladni kell a korral. – mosolygott megint.
- A másik, hogy ha jól számolom, ez a 4. napod itt nálunk.
- A negyedik? Olyan, mintha már hetek óta itt lennék. De, akkor nem is lehet a temetésem! Kértem, hogy hamvasszák el a testem, úgy tudom, ahhoz több idő kell.
- Igen, itt felgyorsulnak az események. Sok az információ, az új dolgok. Azt hiszem, igazad lehet. Akkor nézzük meg milyen nap is van ma. – gondolkozott hangosan a koordinátorom.
Felemeltem az előbb kapott szerzeményt és rámeredtem a képernyőjére. Elszorult a torkom.
- Ma…ma…ma van az anyukám születésnapja. – hebegtem. Alig tudtam beszélni a torkomban lévő gombóctól.
Egy pillanat múlva meleg kezek ölelésében találtam magam. Édes parfümillat csapta meg az orrom, és kezdtem picit jobban érezni magam. Walter és Viola kétoldalról megnyugtató ölelésbe vontak.
- Aggódtam miattad. Már vissza kellett volna érned. Mi történt? – félig az angyaltól kérdezte, mert látta, nem tudok megszólalni most. Rázkódtam a sírástól.
- A vihar, a naptár, én nem tudtam! – kezdte, de rájött, ezt a tündér nem érti így, és elkezdte az elejéről. – Megkaptam az üzeneted. Ott leszek, köszönöm. Aztán kérdezett a viharról. Azt gondoltam a temetése, de aztán a naptárból kiderült, hogy az édesanyja születésnapja van ma. Én, én úgy sajnálom. Nem akartam. Azt hittem már készen áll erre.
Ebből semmit sem hallottam meg. Nem tudom meddig álltunk így ott. Változást éreztem, és mintha máshová kerültem volna. Csak messziről érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat. Végül nem bírtam tovább és elájultam. Legalábbis azt hiszem, ilyen lehet. Álomképek nélküli feketeségbe zuhantam, de már nem éreztem azt a kínt, amit előtte.
A szobámban, az ágyamban tértem magamhoz. A naptáram a varázspálcával együtt az éjjeli szekrényemen volt, és a közeli fotelban Godrik ült. Olvasott valamit. Nem is vette észre azonnal, hogy ébren vagyok. Éreztem, ahogy küldi a megnyugtató hullámokat felém. Nem akartam tudni, milyen lenne nélküle. Hálás voltam, hogy nem vagyok egyedül.
- Köszönöm. Hogy kerültem ide?
- Szívesen. Walter és Viola hoztak el, miután elájultál. – mondta, s közben fürkészően nézett, emlékszem-e arra, ami történt.
- Emlékszem. Még mindig fáj, de már el tudom viselni. – válaszoltam a ki nem mondott kérdéseire. – Nem kell visszamennem az órámra? Mondott neked valamit Viola?
- Azt mondta, hogy pihenj, és ha lesz erőd, gyakorolj, de ma már nem tanultok újat. Ha kérdésed van, bármikor felkeresheted őt.
- Értem. Rendben. Mennyi ideig voltam kiütve?
- Pár órát. Azt hiszem, csinálhatnánk egy korai vacsorát, hogy utána legyen időd gyakorolni kicsit, nekem pedig el kell mennem. Persze, csak ha van kedved hozzá.
- Igen, ez jó ötlet. Hálás vagyok, hogy itt vagy velem. Remélem, tudod. – mosolyogtam rá.
Válaszként olyan széles mosolyt kaptam, hogy egyből jobb kedvem lett. Látszólag örült, hogy segíthet nekem és rajtam. Talán ez egy szép barátság kezdete.
Amint sikerült közösen kiválasztani, mit ennénk, hamar nekiláttunk a főzésnek, és sütésnek. Godrik nem csak szerette amit csinált, hanem értett is hozzá. Nem utolsó sorban pedig boldoggá is tette. Elképzeltem, ahogy a Földön, mint helyes, izmos férfi, aki minden mozdulatával nők ezreit ejti ámulatba, kacsintva készít el egy fogást. Széles mosolyával szervírozza, és végül bezsebeli az elégedettség hangjait, valamint a rengeteg dicséretet. Kisfiús bájával megdobogtatja a szíveket. Nagy, izmos testével pedig ámulatba ejti őket. Mégse rámenős, és nem használja ki az adottságait. Még mindig igazi ellentmondásokba ütközöm vele kapcsolatban.
Az étel mennyei volt. S amíg néztem, ahogy sürög –forog, egészen megnyugodtam. Közben készítettem egy tortát is, igaz, nem ünnepelhetek úgy, ahogyan szeretnék: a családom körében. De igenis gondolhatok rá, s elmondhatom, hogy mennyire szeretem, és ne aggódjon értem. Nem tudom, érzi-e, de ezt képzeltem: hogy segít.  
Feltettem a gyertyákat, és bár nem az én születésnapom volt, elfújtam őket, és közben az előbbi gondolatokra összpontosítottam. Kívántam egyet. Akkor még így mondtuk. Nem igazán hittem ebben ezelőtt, most viszont nyugtatóan hatott rám. S miközben megosztottam a desszertet lakótársammal, észrevettem, hogy a vihar is ismét enyhülni kezd.

Egy barna, meleg szempár tekintett rám, arcán kedves mosollyal. Idősebb hölgynek nézett ki, egy kedves nagyinak, akiről az jut eszünkbe, hogy az unokáját kényezteti a legfinomabb ételekkel, s addig nem engedi el, amíg degeszre nem eszi magát.
- Szervusz, Kedves! Az én nevem Viola. – üdvözölt. A hangja bársonyos volt, és kellemes nyugalom és szeretet áradt belőle. Mégsem volt bronz, mint az angyalok, bár volt szárnya, de nem tollból, hanem valamilyen áttetsző, ám halvány színes anyagból. Mint a rovaroké, csak nagyobb. A szivárvány színeiben pompázott. S bár nálam még esett az eső, amikor elindultunk, itt ragyogó napsütés fogadott, amitől a csillogás is fokozódott. Biztos voltam benne, hogy ő is különleges.
- Jó reggelt! Én Szabina vagyok. Leendő angyal. – mondtam kötelességtudóan.
- Ó! Tudom én azt! Egy fajta tündér vagyok, amolyan tündérkeresztanya, ahogyan a földi mesékből emlékezhetsz. Tegezhetsz nyugodtan, hisz alig múltam 20 éves.
- Ó! Ez nagyszerű, köszönöm.
Ennyit bírtam kipréselni magamból, annyira meg voltam lepve. Mi lesz még itt? Eddig találkoztam angyallal, sárkánnyal, beszélő állatokkal, tündérrel, kihagytam valakit? Már nem tudtam mi igaz és mi nem. Viola láthatta mennyire elgondolkodtam, mert egy további hang nélkül megfogta a kezem, és elvezetett.
- Hová megyünk? – kérdeztem, amikor észrevettem, mi is történik.
- Oda, ahol az első órádat fogom megtartani. Úgy láttam rád fér egy kis séta, hogy némi időt nyerj rendet rakni az elmédben. – mosolygott. Nem úgy, hogy szánalmasnak éreztem magam tőle, hanem, csak mert a lényéhez tartozott. Ha színként kellett volna meghatároznom őt, akkor csupa vidám és feltűnő, vibráló citromsárga, piros, lila és rózsaszín lenne egy kis zölddel. A nyugalmat mindig is zöldnek képzeltem el.
Ahogy sétáltunk észrevettem, hogy majdnem egy fejjel alacsonyabb nálam, amit csinos magassarkúval igyekezett feledtetni. Így közelről azt is láttam, hogy bár elsőre idősnek nézett ki, nem volt rajta sok ránc. Néhány barázdán kívül, amik akkor jelentek meg a szemei és a szája körül, amikor nevetett, nem hagyott rajta nyomot az idő. Ja, tényleg, még csak húsz éves, akkor nem is csoda. Miközben ezeken és egy sor más dolgon járt az agyam, megálltunk, és figyelni kezdtem. Egy nyitott szobában voltunk, aminek se falai, se mennyezete nem volt, mégis a berendezése miatt annak mondtam volna. Nem szokásos iskolai terem volt, hiszen egy központi szék körül félkörben elrendezett babzsákok pihentek a talajon. Hiányoltam a sorban elrendezett asztalokat. Nem sokkal messzebb állt egy közepes méretű nyitott könyvespolc, ahol mindenféle méretű, színű könyvek sorakoztak. Erre már felcsillant a szemem. Volt ott üveggömb, varázspálca, földgömb, homokóra, üst, mindenféle szárított növény és állat (pfuj), toll, ceruza, füzet. Ezek nagyobbik része egy másik, vitrines szekrényben voltak elhelyezve, másik részük a babzsákokon várta a tanulókat. Ahogy közelebb mentem, észrevettem, hogy az egyik babzsákon heverő füzeten szerepel egy név. De nem az enyém volt, a többi pedig még üres volt.
- Várunk még valakit? – kérdeztem. Mert kicsit ijesztő volt, hogy egy tanár csak rám figyeljen, nekem kelljen minden kérdésre válaszolnom. De azért megláttam a dolog jó oldalát is, mert így ha valamit elrontok, a többiek nem tudnak kinevetni. Nem gondoltam, hogy Viola képes lenne rá.
- Nem, Kedves. Csak mi ketten leszünk. Ne félj, nem olyan ez, mint az eddigi iskoláid. Csak elbeszélgetünk, gyakorolsz és felteszed a kérdéseidet. A jegyzet azért kell, mert eleinte túl sok az információ és így bármikor visszaolvashatod. Egy átvett, de gyakorlatias és kézenfekvő megoldás. Ez a tanoda nem követ szigorú tanrendet, és igazodik az egyénekhez. Persze azért van egy bizonyos dolog, amit mindenkinek egyformán tudnia kell, viszont más és más módon jutnak el ugyanahhoz a tudáshoz.
- Ez nagyszerű. Jó lenne, ha ezt a volt iskolámban is tudták volna alkalmazni. Biztosan jobban ment volna az egész. – mosolyodtam el. S már nem féltem. Kíváncsi lettem, de még egy dolog nem volt rendben. – Akkor kié az a füzet ott? Valaki biztosan itt felejtette. Mutattam rá arra, amelyiken azt az idegen nevet olvastam.
- A tiéd. – hangzott az egyszerű válasz.
- De hát…- kezdtem volna tiltakozni, amikor eszembe jutott, Walter mondott valamit arról, hogy megváltozik a nevem. El is feledkeztem erről. – Értem. Jobb lesz, ha megjegyzem.
A tündér elmosolyodott, és miután meggyőződött arról, hogy elég időt adott lenyugodnom, elfogadnom az új dolgot, kényelmesen elhelyezkedtünk, majd belekezdett a mondanivalójába.
- Nos, Kedves Lilien. Azért vagyunk itt, hogy minél többet megtudj a céljainkról, a működési elveinkről, a varázslatról, a jövőbeli tevékenységedről, és persze a felelősségedről mindebben. Ez így elég soknak tűnik, de hidd el, mire a végére érek és feltetted a kérdéseid, sokkal jobban fogod érteni, és talán ennél többet is sikerül elérni.
- Nyitott vagyok mindenre. Valahogy azt érzem, jó helyen vagyok. Kicsit azért titokzatos vagy. De vágjunk bele. – válaszoltam mosolyogva.

Viola az elején kezdte. Istennel, és a Teremtéssel. A céljaival, vágyaival, és hibáival. Valamennyire tisztában voltam ezekkel, de nem ástam bele magam se a bibliába, se ezekbe a történetekbe, amiket a vélt vagy valós Istenről osztottak meg több helyen. Egyszerűen nem hittem el, hogy bárki tudhatja, mi volt az Ő célja, és honnan tudja mindezt, ha egyszer az ember nem volt ott a kezdetekkor. Ezt persze kérdésbe is foglaltam. Nem volt olyan varázslatos a válasz, mint vártam.
- Na, akkor kezdjük az elején, de csak pár szóban: Első nap megteremtette az eget és a földet, s elnevezte őket. Majd világosságot csinált, és nevén hívta a nappalt és az éjszakát. Második nap teremtette az eget, hogy el tudja választani a vizeket egymástól. A harmadik napon Isten egy helyre gyűjtötte a vizeket, elnevezte tengernek, a többit szárazföldnek, s ennek utóbbinak adott még füvet és gyümölcsfákat, amik magról keltek tovább. A negyedik nap az égboltra került sor: megalkotta a napot, holdat és a csillagokat. Ezek adnak támpontot, világosságot. Az ötödik nap megalkotta az első állatokat: élőlényeket a vizekbe, s madarakat az égre. Megáldotta őket, s gyarapodásra bíztatta. A hatodik napon a szárazföldre rendelt állatokat, s megteremtette az embert: a nőt és a férfit, saját képmására (itt elmosolyodott). Nekik adta a tengereket és a szárazföldet minden növényével és állatával együtt, hogy ez legyen a birodalmuk, s ebben ők az uralkodók. S kérte, sokasodjanak. A hetedik napon megpihent, s azt mondta, ez a nap ezután is ezt a célt szolgálja és megáldotta.
- Ó, hát ezért tartották nagyon sokáig ezt tiszteletben. A hetedik nap, amit most vasárnapnak nevezünk, Isten napja volt, ekkor mentek templomba, s gyűltek össze a népek pihenni, szórakozni. Persze csak addig, amíg valaki úgy nem gondolta, ez nem jár akárkinek, és változtattak rajta. Manapság már kevés az a munkahely, ahol nem kell vasárnap, vagy hétvégén dolgozni.
- Igen. De még nem válaszoltam. Ezután az általad ismerhetett történetben még sok minden történt. A magvak a földben nem kelhettek ki eső nélkül, s meg kellett alkotni az úgynevezett Éden kertet, s benne elhelyezni először persze a férfit, majd miután elnevezte az összes állatot, de társra nem lelt, kapott egy asszonyt. Az egyik bordájából lett. (újabb mosoly) A kert tele volt gyümölcsfákkal. Majd lett 4 fő folyó, s persze a kertbe került a tiltott fa, vagy másik nevén a jó és rossz tudás fája. S persze volt kígyó, bűnbeesés, és a kitaszítás. Csak röviden mondva. A válaszom: Istent, mint lélekként ábrázolja, aki birtokában van a teremtésnek, ahogy ezt itt te is meg tudod tenni, persze kicsiben. Az, hogy ezt a bűnbeesés után, vagyis azután, hogy az ember akarta a szabad döntést és tanulni vágyott, megosztotta velük, úgy gondolta, így lesz, aki hinni fog benne, a jóságában, ami cselekedeteit tükrözte. S nem csak a kegyetlenségét látják majd. Persze miután értelmet kaptak az emberek, s nem akarta Isten, hogy örökké éljenek, száműzte őket a kertből, ahol az Élet fájának gyümölcse adta volna nekik meg azt az ajándékot. De Ő már egyszer megdöbbent, s ezért ezt csak különleges lelkeknek engedte meg. Az, ami a bibliátokban a körítés, a földművelés, és a szülési fájdalom, mint megtorlás már az emberektől jött. Mind tettek hozzá, s vettek el belőle, ki mit ítélt ajándéknak, s átoknak. A különböző emberek, ahogy most is, másként élték át az élethelyzeteket, és hajlamosak voltak szinte mindent Istenre kenni, s ha bánat érte őket, kegyetlennek mondták Őt. A teremtéskor még nem tudhatta, mi milyen irányban fog fejlődni, nem tudott vírusokról és betegségekről, bár később a valóban rosszlelkű embereket ezzel igyekezett büntetni, nem tudta, hogy miután szabadjára engedte az elsőt, ennyire megváltozik és önálló útja lesz, és annyi mást is tönkretesz, akit nem akart bántani. Sok mindent az ember maga idézett elő, s még csak tudatában se volt. – sóhajtott fel.
- Aztán volt még pár emlékezetes esemény, amikor Urunk igyekezett kijavítani egy-egy nagyobb hibát, és a hit felé terelni a föld uralkodóit, ezzel már csak nagyon keveset tud elérni. A teremtményei elkanászodtak, a folyamatos alkalmazkodás miatt szinte alig maradt valami olyannak, amilyennek teremtődött. Ennek a történetnek azért van legalább még egy változata: a tudósok által kedvelt és nagyon alaposan kigondolt ős-robbanás, és így tovább, mert voltak, akik nem hittek Őbenne, és kellett nekik egy magyarázat, ami kézzel fogható, hogy kísérletezhessenek, és ez által fejlődést érjenek el.
- De melyik igaz?
- Mindkettő és egyik sem! – somolygott Viola.
- Ezt nem értem.
- Maradjunk annyiban, hogy kár a dolgok keletkezését firtatni. Van, és sok mindent tudunk mire és hogyan használhatjuk. De vajon tudjuk, miért tudunk mi itt alkotni? Csak olyat hozhatunk létre, amit megismertünk, mert az alkotás keretek nélküli felhasználása túl sok bonyodalmat okoz. Ez csak Istennek megadatott. – mosolygott.
- Úgy érzem, több van ezek mögött, mint amit elmondasz. Talán több ilyen világ is van, mint amit én ismertem? Máshogy történtek dolgok?
- Igazad van, több dologban is egyszerre. Sokkal több minden van, amit egyelőre nem vagy képes befogadni, mert még emberként gondolkodsz. De ha sikerül angyallá válnod, lehetőséged nyílik megismerned Őt és a kevésbé ismert dolgokat is. Sok minden nem úgy történt, ahogy ismerheted, de a valóságot nem mindenki képes befogadni, és a helyett, hogy a földi útja egy léleknek csak a folyamatos rettegéstől és kihívásokról szólna, igyekszünk ezt annyiban megkönnyíteni, hogy minden ilyen út során kap egy bizonyos mértékű információt. Majd visszatérve újra és újra, rakosgatja össze az információkat egy nagy egésszé, mert ezeket itt nem felejti el, csak mikor újra megszületik, kerülnek háttérbe. Igaz, nem mindenkinél. De ha eleget volt ott lent, összeáll neki egy kép, vagy ha közben kiválasztásra kerül, akkor itt fent folytatja az adatgyűjtést, a Földre látogatásai alkalmával. Sajnos mivel eléggé különbözőek vagyunk, ez a kép korántsem egyforma mindenkinél. Azok a lelkek, akik képtelenek a megértésre, és eltorzította őket a földi lét, nem nyerhetik el ezt a végső jutalmat. Sokan úgy gondolják, ettől kegyetlen lesz, mert cserben hagyja a teremtményeit. A földi világ oly mértékben változott és nagymértékben negatívan, hogy Ő már csak kevesekben fedezi fel az Elsők értékeit. Belefásult és annyi ember és állat lett, annyi irányíthatatlan körülmény, hogy egyszerre lehetetlenség mindenről tudnia, mindent megfékeznie, mindenhol ott lennie. Eleinte nagyon szerette volna visszafordítani az emberek romlását. Te úgy emlékezhetsz erre, mint a nagy özönvíz, amikor megpróbálta újrakezdeni az egészet. Más irányba terelni, jobban figyelni, de nem sikerült neki. Az emberek egymást tették lelkileg torzzá. Egy ember élete során sok életet tett tönkre. Mint egy vírus. Szaporodni kezdtek, és nem volt megállás. Annyit tehetett az ártatlan lelkekért, akik áldozatokká váltak, hogy nekik egy külön helyet hozott létre. S amikor észrevette, hogy ezek közül is van kiemelkedő, akikben mélyebb a hit és a jóság, belőlük angyalok lehettek. Az ő számuk nem volt képes együtt nőni az emberiséggel. Minden ezer emberből egy lélek érheti el ezt az állapotot.
- Hű. Az elég kevés. Így már értem, miért képtelen akár Ő, akár az angyalok mindenhol ott lenni és jót tenni.
- Főleg, ha minden lépésednél keresztbe akarnak tenni neked…- vágott egy fintort.
- Kik? – kaptam fel a fejem.
- A Rossz akarat. A gonosz. Te Ördög néven hallhattál róla. – válaszolta.
- Ó! Kell némi sötétség, hogy élvezzük a napfényt? – kérdeztem.
- Valahogy úgy, bár ez a dolog elég egyszerű magyarázata. Kezdetekkor jelen volt, de mostanra szövevényes hálójával az egész földet sűrűn behálózta. Mint egy pók. Egy lélektelen, ártó, kegyetlen, visszataszító dolog, amit képtelenség kordában tartani. Persze ez is a lények sokoldalúságához tartozik. De egyes lelkek annyira gyengének mutatkoztak, hogy magukba szívta őket, és ezáltal a földön nőtt a gonoszság, kapzsiság, kegyetlenség és így tovább. – szomorúan ingatta fejét. Szemében nyoma se volt az eddigi jókedvnek és mosolynak. Mintha beborult volna az ég.
- Akkor azon leszek, hogy elvágjam a pók hálóit, és a saját lába köré tekerhessem! – mondtam, hátha ezzel jó kedvre derítem.
Sikerült. Persze nem értékelte úgy a mondandóm, mint egy viccet, és hozzáfűzte: - Persze az elsődleges dolog a lelkek épségben való kimenekítése a hálóból, és ezután lehet hatástalanítani őket. De igen, örülök, hogy ilyen lelkes vagy!
Egymásra mosolyogtunk, mint a titkos szövetségesek.
- Most pedig ideje szünetet tartanunk, és ebédelni valamit! – mondta sugárzó arccal.
Így átsétáltunk egy közeli nagyobb helyiségbe, ahol volt pár asztal, és néhány képes étlap. Minden konyhának minden finomsága szerepelt ezekben. Így aki megunta, amit ismert, próbálkozhatott új dolgokkal. Persze tanulás is volt. Boldogan ültem le az egyszerű fa bútorokhoz a szerzeményeimmel.

Kipihenten ébredtem. Nem voltam boldog, viszont kétségbeesett sem. Amolyan izgatott várakozással tekintettem a nap elé, hiszen nem tudtam mire számítsak. Walter jön ma értem, hogy elkísérjen a tanodába.
Mire kiértem a konyhába, Godrik már nem volt itthon. Egy cetlit találtam a pulton, amire szép kézírással az volt írva: „Korán kellett indulnom, de reggelire itthon leszek. G”
Az itteni lét furcsán sok emberi szokást hagyott meg magának, és közben rengeteg nem emberi volt mégis körülöttünk. Ez a kettősség viszont nem volt olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk. Inkább tűnt megnyugtatónak. Kicsit úgy tűnt, többen könnyebben kezelik a megváltozott helyzetüket, ha pár cselekvést, vagy tárgyat megtarthatnak a földi életükből.
Feltettem egy kávét, és épp azon gondolkoztam mit is ennék, és hogy akkor lakótársamnak is készítsek valamit, amikor valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtómon.
Mivel nem beszéltük meg Walterrel, mikor is kezdődik az oktatás, azt hittem, ő jött, s hogy máris késésben vagyok. Gyorsan lecseréltem az alvóruhámat egy kényelmes szettre (persze gondolatban alkottam), miközben az ajtóhoz sétáltam, és kikerekedett a szemem, amikor kinyitottam. Már mondtam volna, hogy Jó reggelt! De annyira meglepődtem, hogy nem jött ki hang a torkomon.
Egy türkiz színű, szárnyas, sárga szemű sárkány állt a házam előtt. Feje kitöltötte az egész nyílást, pedig nem jött túl közel. Majdnem elkezdtem sikítani, és hátráltam egy lépést, mire rájöttem, nem fog bántani. Szemei mély bölcsességeket rejtettek, s kíváncsian méregettek. Aztán eszembe jutott pár sárkányos film, és azt vártam, hogy meghallom a lény gondolatait, mit is akar tőlem, vagy talán meg is szólal? Nem tudtam melyik lenne ijesztőbb és lenyűgözőbb, de végül semmi ilyesmi nem történt. Elég viccesen nézhettem ki, de gondolom megszokta a furcsa reakciókat már.
- Bocsánat. – mondtam. - Ne haragudj, megijedtem. Az én hibám. Szabina vagyok. Még nem szoktam meg itt. – Mutattam körbe. – Üzenetet hoztál nekem?
A szemeiből szavak nélkül tudtam olvasni. Fejével a lábára szíjazott bőr tokra mutatott. Kiléptem és kezdtem érteni, hogyan érezhetnek az apró lények. Egy lábának kisebb suhintásával nyakam törtem volna. Arról nem is beszélve, hogy penge éles fogai és hatalmas állkapcsa inkább elefántokra voltak méretezve, így én maximum előétel lehetnék. De persze ahogy a többi állat úgy ő is furcsán nyugodt volt. Ártatlannak tűnt, de azért nem voltam teljesen felszabadult a közelében. Kivettem az összetekert üzenetet, és elolvastam. A tanodától jött: rajta volt, mikor kezdődik az óra, hogyan jutok el első alkalommal oda, és kaptam pár újabb információt öltözködés, étkezés, és viselkedés itteni követendő példáiról. S az iskolába jutás módjánál tartottam, amikor elszédültem. Sárkányon repülni? Mi van? Nem vagyok én Eragon¹!

¹ Eragon Christopher Paolini könyvsorozatának a főhőse, aki egyszerű fiúból válik sárkánylovassá, varázslóvá, a vardok vezetőjévé.

A sárkány fújtatott egyet. Nyílván nem értette miért nem akarok vele utazni. Az orrából jövő meleg levegő olyan erővel süvített, hogy szinte ledöntött a lábamról. Vajon ha rosszat teszek, tüzet is okád? Nem akartam igazán tudni.
- Oké. Oké. – emeltem fel magam elé védekezőn a kezeim. – Nem akartalak megint megbántani. Nekem egyszerűen ez túl furcsa. De természetesen nagyon kíváncsi is vagyok! – mosolyodtam el. – Fél óra és készen leszek. Megvársz? – kérdeztem őt, akit, mint kiderült ugyancsak Saphirának hívtak (a papír alján találtam egy kézírással írt sort), mint az előbb említett könyv másik fontos szereplőjét.
Amint hitetlenkedve indultam vissza a reggelimhez, láttam, hogy túlméretes kísérőm kicsit távolabb húzódik a házamtól, és megvárja, míg elkészülök. Még mindig a nyitott ajtóban álltam, amikor észrevettem, hogy Godrik, a mindig vidám és kedves angyal suhan felénk széles, halványan bronzszínű szárnyán. Kecsesnek szánt mozdulatokkal készült a leszállásra, de nem vette figyelembe, hogy a sárkány örülni fog neki. Erősen csapkodott a farkával és a szárnyaival, így felkavarva maga körül a levegőt. Az angyal kibillent az egyensúlyából és egy szörnyű másodpercig azt hittem, arccal lefelé fog megérkezni, amikor a sárkány oldalra gurult és hátsó lábaival gyengéden, de határozottan megfogta őt. Letette a földre, s közben végig nagyon odafigyelt barátja szárnyaira. Ő hálásan megölelte és miután megköszönte neki a segítséget, bementünk végre a jól megérdemelt reggelinket elfogyasztani. Godrik közben persze végig beszélt. Elmondta, hogy mivel még nem olyan rég óta angyal, még nem tudja rendesen irányítani a szárnyát. Elég nagy koncentrációt igényel, és sok gyakorlást. Hittem neki. Aztán arról mesélt, hogy ő egy másik, Jáde nevű sárkánnyal ment az első napjára az iskolába. Gyönyörű lénynek tartja őket, és igazat adtam neki. Azok és nagyon okosak. Abba nem mentünk bele, hogy mit keresnek itt, ebben a világban, hányan vannak, hogyan lehet velük találkozni, mert nem volt rá elég idő. Igyekeznem kellett, hogy időben elkészüljek, s ne várassam meg Saphirát.

A következő problémával akkor szembesültem, amikor indulásra készen álltam a sárkány mellett és tanácstalanul néztem rá, a hátára, és újra rá, mintha telepatikus úton megértethettem volna vele, hogy mi a baj. Nem volt se nyereg, se egyéb szállításra alkalmas rögzítési lehetőség. Már majdnem megkérdeztem, hogy a lábaiba fog-e tartani, míg odaérünk, amikor mellém ért Godrik.
- Gondolnod kell egy olyan eszközre, amiben elvihet, vagy amiben megkapaszkodhatsz. Ez a beugró a suliba, kíváncsiak, ki hogyan találja fel magát. – mondta, miközben simogatta az állatot.
- Hát jó. Attól nem félek, hogy leesem, láttam, hogyan kapott el téged, de szeretnék mindent jól látni. Így inkább egy nyerget szeretnék a hátára, persze ha beleegyezik. Miután megkaptam a néma engedélyt, egy kis biccentést a fejével, létrehoztam a kívánt tárgyat. A tudatalattim kiegészítette pár okos részlettel, mint egy amolyan biztonsági öv, ha fejjel lefelé lennénk egy darabig, vagy akár élesen felfele repülnénk vagy lefelé zuhannánk. Vetettem még egy elégedett pillantást a munkámra, majd Saphira úgy helyezkedett, hogy a lábát használhassam lépcsőként, amíg fel nem jutok a helyemre. Meglepően könnyen ment, de nem tudtam sokáig örülni, mert szinte azonnal el is indultunk. Félelmetes, mégis felszabadító érzés volt. Valahogy az összes izmát éreztem dolgozni, lélegzetelállító volt, és ekkor még nem is repültünk magasan. Ámulatból bámulatba estem, miközben igyekeztem minél több dolgot látni, és befogadni. Arról fogalmam sem volt, hogy merre mentünk, még az irányt se tudtam volna megtippelni, de tudtam, bízhatok benne, hogy oda visz, ahova kell. Először csak nyugodtan repültünk a célunk felé, majd hirtelen tett egy éles balfordulatot. Várt. Örömteli kiáltásommal elárultam magam, mennyire tetszik ez az új élmény, s az állat büszkén fitogtatta tudását és erejét. Földöntúli boldogság járt át arra a pár pillanatra. Kicsit csalódottan szálltam le a hátáról, amikor ruganyos landolással földet értünk. Legalábbis azt hittem, hogy földet, de ez a hely inkább úgy nézett ki, mint ha a felhőkön állnánk. Kicsit ruganyos volt, kicsit süppedős, mint a hó, de nem volt se hideg, se vizes. Szürkésfehér színe is inkább felhőhöz tette hasonlóvá. Saphira miután elköszönt: hátrafordult és a fejével a testéhez szorított és kicsiket fújtatott, elrepült. Akkor vettem csak észre, hogy nem vagyok egyedül.

Walter állt az ajtóm előtt. Kicsit mintha bűnbánón nézett volna egy pillanatig, de aztán változott az arca és meglepődés suhant át rajta.
- Elfelejtetted a hajnali dolgunkat? – kérdezte.
- Nem, csak nem figyeltem az órát (ezt nagyon nehéz lesz megszokni), azt hittem még van időm gondolkodni.
- Nos, ez majd magától kialakul. Adj egy kis időt magadnak (vicces). Hiszen nem vagy itt rég óta, itteni idő szerint pedig még annyi ideje sem. A nappal-éjjel váltakozása csak annyiban érdekes, hogy tudjuk, mikor hova mehetünk, és van időjelző készülékünk, amit megszoktál már, hogy tudd tartani magad nagyjából a Földihez, és jókor lehess ott, ahol lenned kell.
- Ez nem is olyan bonyolult. – Most először éreztem azt, hogy képes leszek alkalmazkodni. – Találkoztam Metiel-lel.
- Igen, hallottam róla. Azt hiszem, illene elnézésedet kérnem az elmaradt figyelmeztetés miatt. Megkaptam a dorgálást miatta… - húzta el kicsit a száját.
- Ki dorgált meg? – kérdeztem meglepetten. Nem gondoltam, hogy egy angyalt bármiért is meg kellene dorgálni, hiszen ők a jók.
- Természetesen Isten. Senki másnak nem tartozunk felelősséggel.
- Ó. Értem. Még mindig nem tudom, milyennek képzeljem el Őt.
- Nem sokára, ha minden jól alakul, találkozhatsz vele. Amolyan plusz bónusz akkor, ha sikerül a feladatod anélkül, hogy nagyot hibáznál. A nyilvánvaló nyereményed a szeretteid megnyugvása lesz.
- Szuper. Van még valami, amiről tudnom kell? Van például a Kárhozat Szakadékja mellett valami más hely, amit célszerű lenne óvatosan megközelítenem? Vagy például valami közösségi munka? Vannak közösségi terek, ahol találkozni szoktak, akik itt laknak?
- Az iskolán kívül csak a könyvtár elérhető a tanoncoknak. Angyalként annyi dolgod lesz, hogy nem lesz sok időd másokkal foglalkozni. Csak a Szakadékra kell figyelned. Nincs másik ilyen jelöletlen átjáró. A Földre varázslattal mész, akár innen az otthonodból, s ide is érkezel vissza a dolgod végeztével. Azt, hogy kit hova kell kísérj itt, az majd a feladatod mellett fog állni. Idővel ezeket a kapukat is megtanulod majd merre vannak. Nem kell aggódj, igyekszünk mindenhez elég időt adni, hogy meg tudd jegyezni. Nem igazán lehet errefelé eltévedni. – mosolyodott el.
Megint azt éreztem, hogy elönt ez a sok információ és mindent össze fogok keverni.

Egy-egy teával leültünk a nappaliban. Eszembe jutott az egyik fontos kérdésem, ami fájdalommal töltött el.
- Hogy fogom tudni, kihez kell elmennem, s ki tudja magától is kezelni a gyászát? S mi lesz, ha valaki kimarad?
- Ez egy nagyon gyakori félelem az új tagoknál. Amikor túljutunk a kezdeti dolgokon, és meglátogathatod őket, érezni fogod amiket ők, és így tudod majd kinek mennyi segítség kell. Van, akit elég lesz egyszer meglátogatnod, van, akit többször kell majd. Sajnos egy emberrel maximum háromszor léphetsz kapcsolatba az álmain keresztül. Többször nem lehet velük ilyen módon érintkezni, mert elkezdenek kötődni a szellem alakhoz, és ha elmarad a látogatás, visszazuhannak az előző gyászhoz, ha nem mélyebbre. Nem fog kimaradni senki, akkor sem, ha nem egy helyen vannak, hiszen te gondolati úton utazol a Földön, így elérhetsz mindenkit, aki csak kapcsolatba kerülhetett veled. Valamint mindenkinek van egy amolyan segítője, aki már angyal. Támogat, felhívja a figyelmed a jelekre, amiből te is tudni fogod egy kis gyakorlattal, ha valakiben még túl erős a szenvedés. Persze az sem mindegy, mikor történik meg a látogatás, annak, akihez mész már készen kell állnia arra, hogy belenyugodjon, hogy elkezdhesse lezárni. Meg kell legyen az elfogadás csírája benne. De megint nagyon előre futottunk. Tudod már, kinek szeretnéd megkönnyíteni az álmát?
- Igen. A földi páromat szeretném látni. Azt hiszem, neki nagyon nehéz lehet. - A szívem fájdalmasan sajgott, ha csak rá gondoltam. A jövőre vonatkozó tervei hirtelen, egyik napról a másikra semmivé foszlottak. Legalábbis, amiket velem együtt képzelt el.
- Biztosan ezt akarod? Ez az egyik legnehezebb dolog. Nem hiszem, hogy ő ilyen hamar készen állna a lezárásra.
- Igen. - Megacéloztam magam. - Meg kell próbálnom, hogy könnyebb legyen neki. Ki kell bírnom. Érte.
- Rendben. De előbb ki kell választanod azt az emléket, amit szeretnél, hogy újra átéljen. Ez az egyik legnehezebb dolog. Hiszen mindketten másképpen élhetitek meg ugyanazt a pillanatot. Így előfordulhat, hogy pont ellentétes hatást érünk el, mint amit akartunk.
- Nem gondoltam, hogy érezhetem rosszabbul magam ennél, de most sikerült ezt elérned. – mondtam halkan. Nem hibáztattam, csak éreztem a felelősséget, ami rám nehezedett. Választanom kell, és elfogadni, bármi is lesz. Aztán eszembe jutott. Igen, ebben nem lehet hiba. Egy kis emlék, ahogy kéz a kézben sétálgattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, csókolóztunk. Akkor nagyon nyugodt és boldog voltam, és tudom, hogy neki is egy nagyon szép emléke. Többször említette, hogy jó lenne megismételni.
- Megvan.
- Rendben, akkor koncentrálj. - S ebben a pillanatban megláttam a tévében a kedvesem. Könnyezni kezdtem. Szinte kézzel fogható volt a fájdalma. Remegni kezdtem. Láttam a kisírt szemeit, az önmagát átkulcsoló kezeit. Aztán észrevettem valamit. A hálóingem öleli magához. Az illatomat akarta érezni, s ez a felismerés teljesen összetört. Annyira szerettem. Most is, de már késő, nem ölelhetem, nem mondhatom el neki minden nap. Úgy éreztem, nagyon igazságtalan, hogy pont engem rángattak ide. Nekem dolgom volt még ott, vele. Remények, vágyak, célok, egy közös jövő. Nem tudtam normálisan gondolkozni, csak át akartam ölelni. A karjaiba vetni magam és soha többet el nem engedni. De nem tehetem. Már soha többé nem. Ez megbénított.
- Koncentrálj az emlékre. – Az angyal hangja eszembe juttatta miért is vagyunk itt. Ez nem rólam szól. Az ő jóléte fontosabb, mint én. Erősen behunytam a szemem és emlékeztem. Egy kis sóhaj. Csak ennyit hallottam és feszültem vártam, hogy miként fog erre reagálni. Úgy éreztem, hogy az örökkévalóság óta várunk már, de nem történt semmi. Végül fojtott, halk zokogást hallottam, és láttam, ahogy életem szerelme összeroppan a kín alatt. Én okoztam ezt neki. Nem segítettem, hanem rontottam a helyzetén. Hangosan zokogtam, mikor hirtelen eltűnt a kép.
- Nem! Kérlek! Hozd vissza! Segítenem kell neki máshogyan! Nem tudom elviselni, hogy ennyire szenved! – szinte sikítottam.
- Nem lehet. Sajnálom. Jól hittem, neki még túl korai volt a látogatás. Még csak most merül el a szenvedésben. - s ahogy ezt kimondta újult erővel kezdett a vihar tombolni.

Hosszan ültünk még ott, a vihar közepén, és újra elhatalmasodott rajtam a sírás. Egyszerűen túl sok volt. Nem tudom, hogyan lehet ezt elviselni. Meg fog valaha nyugodni?
- Most elmegyek. Sírd ki magad! Neked is meg kell gyászolnod a saját halálod. - s darabokra tört szívemmel ott hagyott egyedül, hogy megvívhassam az első csatámat.  Épp csak inteni tudtam az ajtóból, becsuktam, és ott helyben a földre rogytam. Nagyon sokáig nem voltam magamnál. Zokogtam, amíg csak volt bennem erő, és úgy éreztem, hogy sosem lesz vége a fájdalomnak. Nem láttam tovább a mostnál, és most nagyon rossz volt. Elmerültem a kínomban, éreztem mindenki fájdalmát és nem tudtam kezelni. Hogy én erős vagyok? Ennél nagyobb képtelenséget nem is mondhattam volna magamról életem során. Itt fetrengek, és nem tudok mozogni. Eddig sosem gondoltam, hogy ez a fajta bénító érzés létezhet. Most csak ez töltötte ki minden sejtem, ezért úgy tűnt nem működik már bennem semmi. Vége lesz ennek valaha?
- IGEN! VÉGE! CSAK HINNED KELL ÉS BÍZNOD BENNEM! – súgta egy távolinak tűnő hang.
- Ki vagy Te? – néztem körbe meglepetten. Azt gondoltam, talán az ajtóm előtt áll valaki, így minden erőmet összeszedve felkeltem és kinyitottam az ajtót. A vihar már csillapodóban volt, és egy halvány szivárvány is feltűnt az égen. De nem láttam senkit, se embert, se állatot, akitől jöhetett volna a hang. Lenéztem a földre magam elé. Lehet, hogy meg fogok őrülni? De aztán észrevettem egy közepes méretű agyagcserepet, benne földdel. S rajta egy kis boríték. Felvettem, s bementem vele a nappaliba.

„Drága Gyermekem!
Tudom, hogy most elhatalmasodott rajtad a fájdalom, nem érted miért kell neked és a szeretteidnek ezt a sok szenvedést elviselni. Mindent meg fogsz érteni. Nem adhatok többet Neked annál, hogy megtanítalak, hogyan segíts az életben maradottaknak továbblépni. Higgy bennem, ahogy eddig. Szeretlek Téged! Azért választottalak, mert méltónak találtalak erre a feladatra!
Tudom, hogy képes vagy rá!

A cserépbe ültettem neked valamit, ha gondját viseled, végül megtudod mi az. Tedd egy félárnyékos helyre és reggel-este öntözd meg. Kitartásod és törődésed végül biztosan meghozza gyümölcsét.

Isten. „

Kitettem a cserepet a kért helyre és megöntöztem. Meglepett voltam, és még mindig fájdalmaim voltak, de közben éreztem, hogy kezd átjárni egy furcsa, idegen nyugalom, s azt is, hogy azonnal ágyba kell bújnom. Annyira kimerült voltam, hogy alig ért le a fejem a párnámra, elnyomott az álom.

Halk zenére, és finom illatokra ébredtem. Az órám szerint kevéssel múlt dél. Nos, legalább sikerült egyet pihennem. De mindenek előtt kiderítem, ki van nálam. A fürdőbe tett frissítő látogatásom után újult erővel és egy kisebb mosollyal az arcomon indultam el kideríteni, ki főzhet és jut-e nekem is belőle. Meglepetten néztem egy újabb ismeretlen szárnyas jótevő sugárzóan kék szemébe.
- Ő. Szia! Ne haragudj, de ki vagy?
- Szia! A nevem Godrik, nem rég lettem angyal. Isten küldött ide, hogy legyen veled valaki az első pár napban. Úgy gondolja, ettől jobban leszel. – csevegett tovább. – Ha nem gond, készítettem ebédet, ahogy elnézem te ma még nem is ettél.
Volt benne valami ellentmondásos: be se állt a szája, majdnem szétrepedt az energiától és jókedvtől, közben pedig némileg megijesztett a külseje. Olyan érzésem volt, mintha egy kisfiút betettek volna egy magas, széles vállú, izmos testbe. Akinek ráadásul csillogóan kopasz feje volt, és vakítóan fehér fogsora csak fokozta a ragyogást, ami belőle áradt. Ha este lett volna, nem is kellett volna lámpát kapcsoljon, akkor is mindent jól látott volna, amit csinál. Bőre még nem volt olyan bronzos mint Walteré. Inkább csak napfényben tűnt másnak.
- Nagyon jó illata van. – böktem fejemmel az étel irányába. S mintha ez megerősítésre várt volna, hangosan korgott a gyomrom. Szégyenlős mosollyal nekiláttam megteríteni, hogy addig is teljen az idő.
- Köszi. Öt perc és készen is lesz! Az egyik kedvencem! – mondta Godrik fellelkesülten.
Míg befejezte a főzést, és az étkezés alatt is folyamatosan beszélt, mesélt, és még a kezeivel is hadonászott. Úgy tűnt nagyon szeret társaságban lenni. Nekem is jó volt körülötte lenni. Lénye teljesen kitöltötte a teret és pozitív érzéseket sugárzott magából. Az étel mennyei volt, tejfölös paprikás csirke tésztával és savanyúval. Desszertnek pedig gofri gyümölcsökkel, tejszínhabbal és csokiöntettel. Miután végeztünk, „elmosogattam”, és egy-egy tejeskávéval elhelyezkedtünk a nappalimban. Jól éreztem magam. Nem annyira, mint ő, de jobban, mint előtte. Godriknak rengeteg élménye volt már most, pedig csak nem rég kezdhette el igazi feladatát, és ezt is elég jónak találta. Az ő figyelem elterelő és feszültség levezető tevékenysége a sütés-főzés, amit jól is csinált. Nem alkotott készételt, ahogy a legtöbben. Ö csak a hozzávalókat alkotta meg, majd ezeket felhasználva olyan ételt rittyentett, amitől megnyaltad mind a tíz ujjad és jóleső teltséggel nyújtóztál el a pamlagon. Erről eszembe jutott, hogy nekem is kell majd valami tevékenység. Most lenne lehetőségem kipróbálni minden olyan kézműves dolgot, amikről csak álmodoztam. Egy pillanatra egy tökéletesen boldog mosoly terült el az arcomon, azonban egy másik kép teljesen le is lombozott nyomban. A párom úgy gondolta, mindig feleslegesen vásárolok össze dolgokat, mert nagyon ritkán csináltam belőlük valamit. Azt mondta akkor kaphatok még, ha először azokkal foglalkozom, amik már otthon vannak. De engem mindig érdekeltek az újabb és újabb dolgok, a festés, a kötés, a varrás. Így mindenhez volt otthon valamennyi anyag, amiből persze sosem tudtam kihozni semmit általában. Ezekkel a gondolatokkal a legsötétebb szakadékba készültem beleugrani, amiből hajnalban is csak segítséggel tudtam kimászni. Hirtelen nem kaptam elég levegőt, zihálni kezdtem és már nem hallottam miről szól a vendégem újabb sztorija. Észrevette a hirtelen rám törő érzelemhullámot és azonnal elkezdett nyugalmat, békét árasztani magából. Kellett pár perc, hogy újra rendesen tudjam venni a levegőt, hogy újra lássam is a körülöttem lévő dolgokat, hogy újra halljam a hangját. Olyan volt, mint egy roham.
- Már értem miért kellek. Nem irigyellek. Minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy segíthessek. Azt azonban ne felejtsd el, ezt neked is akarni kell. Ha hagyod magad elsüllyedni, és eldobod a hited, akkor egyikünk sem lesz képes visszahozni abból az állapotból és nem lehetsz az, ami én.
- Köszönöm. – mondtam. – Talán egy kis idő elteltével jobb lesz.
Próbáltam hihetően mondani, és az itt létem okára fókuszálni. Nem ment könnyen.
Miután Godrik úgy gondolta, hogy hasznosabb lenne, ha beköltözne hozzám erre a pár napra, megengedtem, hogy varázsoljon magának egy számára kellemes vendégszobát, persze saját fürdővel. Ez manapság elég divatos, és praktikus is. Egy pillanat alatt megvolt vele, s tetszett az elrendezése is.
Hirtelen furcsa csilingelő hangot hallottam, s elkezdtem kutatni a zaj forrását. A saját postaládám mellett állt egy másik, az ő nevével és fényesen villogott, mintha belül kapcsolgatták volna a világítást. Innen jött a hang.
- Azt hiszem dolgom lesz. – Már vette is ki a borítékot az újabb feladattal. – Ne haragudj, mennem kell. Estére érek csak haza. Csinálnád ma te a vacsorát? Ha minden simán megy, hétre vissza is érek. – s válaszomat meg sem várva már kint is volt az ajtón.
Csak akkor vettem észre, milyen sokat jelent az itt léte, amikor a személyének pozitív hatása kezdett elhalványulni. S az ismerős tompa fájdalom, a fáradtság és az elveszettség érzése kezdett eluralkodni rajtam. De most nem hagyom magam. Nem temethet maga alá folyton ez a sok érzelem. Igen, rossz, de ez változni fog. Jobb lesz és olykor pedig sokkal rosszabb. Ilyen volt embernek is lenni. Akkor sem adtam fel és most sem. Szónokoltam magamnak, de éreztem, még nem készültem fel eléggé arra, hogy visszatérnek ezek az érzések, s megint minden elsőtétült. Lenyomtak a víz alá.
Nem tudom meddig tartott pontosan, amíg sikerült az érzelmeim tengerének felszínére jutnom. De ott voltam. A mai napot ezzel sikeresnek ítéltem meg, még ha nem is annak indult. Emlékeztettem magam: apró lépésekben haladni is jobb, mint egyhelyben topogni.
Öt óra után nem sokkal elkezdtem azon töprengeni, mi is legyen a vacsora. Nem kaptam elég támpontot ahhoz, hogy biztosan tudjam, mihez kezdjek. Hideg vagy meleg étel legyen? Szendvics vagy csak gyümölcs és zöldség? Mivel meleg ebédet ettünk, egy egyszerű és könnyű vacsorára gondoltam, így létrehoztam két bagett-et, hozzájuk fűszeres vajat, sajtot és gyümölcsöt. Megkentem a francia kenyereket, miután felszeleteltem őket, s odakészítettem egy tálcán a sütő mellé. Ezek frissen sütve a legjobbak. Míg vártam, hogy Godrik visszaérjen, szeltem a sajtból, és megmostam, felaprítottam a gyümölcsöket. Mire végeztem, meghallottam, hogy nyílik az ajtó és cuppogó hangok kíséretében megjelent az új lakótársam. Kíváncsi tekintettel nézett az ebédlőasztal irányába, mivel várom.
- Szia! Hmm! Jól néz ki! Éhen halok! – boldog mosollyal telepedett az egyik székre. Már sütöttem a fűszeres vajjal megkent kenyérszeletkéket, s az illatától nekem is összefutott a számban a nyál.
Nagyot nyelve válaszoltam. – Szia! Ezek szerint nem volt semmi különösebb fennakadás a mai feladatodban! Egy perc és ehetünk.
Persze most sem tudott csendben enni, így kicsit többet megtudhattam arról, amit csinál. A forró csoki, mint a vacsora lezárása, ugyancsak osztatlan örömöt váltott ki belőle. Örültem, hogy sikerült eltalálnom, mit szeret.
Egy darabig még beszélgettünk, majd elvonultunk pihenni. Szinte azonnal elaludtam.