Egy barna, meleg szempár tekintett rám, arcán kedves mosollyal. Idősebb hölgynek nézett ki, egy kedves nagyinak, akiről az jut eszünkbe, hogy az unokáját kényezteti a legfinomabb ételekkel, s addig nem engedi el, amíg degeszre nem eszi magát.
- Szervusz, Kedves! Az én nevem Viola. – üdvözölt. A hangja bársonyos volt, és kellemes nyugalom és szeretet áradt belőle. Mégsem volt bronz, mint az angyalok, bár volt szárnya, de nem tollból, hanem valamilyen áttetsző, ám halvány színes anyagból. Mint a rovaroké, csak nagyobb. A szivárvány színeiben pompázott. S bár nálam még esett az eső, amikor elindultunk, itt ragyogó napsütés fogadott, amitől a csillogás is fokozódott. Biztos voltam benne, hogy ő is különleges.
- Jó reggelt! Én Szabina vagyok. Leendő angyal. – mondtam kötelességtudóan.
- Ó! Tudom én azt! Egy fajta tündér vagyok, amolyan tündérkeresztanya, ahogyan a földi mesékből emlékezhetsz. Tegezhetsz nyugodtan, hisz alig múltam 20 éves.
- Ó! Ez nagyszerű, köszönöm.
Ennyit bírtam kipréselni magamból, annyira meg voltam lepve. Mi lesz még itt? Eddig találkoztam angyallal, sárkánnyal, beszélő állatokkal, tündérrel, kihagytam valakit? Már nem tudtam mi igaz és mi nem. Viola láthatta mennyire elgondolkodtam, mert egy további hang nélkül megfogta a kezem, és elvezetett.
- Hová megyünk? – kérdeztem, amikor észrevettem, mi is történik.
- Oda, ahol az első órádat fogom megtartani. Úgy láttam rád fér egy kis séta, hogy némi időt nyerj rendet rakni az elmédben. – mosolygott. Nem úgy, hogy szánalmasnak éreztem magam tőle, hanem, csak mert a lényéhez tartozott. Ha színként kellett volna meghatároznom őt, akkor csupa vidám és feltűnő, vibráló citromsárga, piros, lila és rózsaszín lenne egy kis zölddel. A nyugalmat mindig is zöldnek képzeltem el.
Ahogy sétáltunk észrevettem, hogy majdnem egy fejjel alacsonyabb nálam, amit csinos magassarkúval igyekezett feledtetni. Így közelről azt is láttam, hogy bár elsőre idősnek nézett ki, nem volt rajta sok ránc. Néhány barázdán kívül, amik akkor jelentek meg a szemei és a szája körül, amikor nevetett, nem hagyott rajta nyomot az idő. Ja, tényleg, még csak húsz éves, akkor nem is csoda. Miközben ezeken és egy sor más dolgon járt az agyam, megálltunk, és figyelni kezdtem. Egy nyitott szobában voltunk, aminek se falai, se mennyezete nem volt, mégis a berendezése miatt annak mondtam volna. Nem szokásos iskolai terem volt, hiszen egy központi szék körül félkörben elrendezett babzsákok pihentek a talajon. Hiányoltam a sorban elrendezett asztalokat. Nem sokkal messzebb állt egy közepes méretű nyitott könyvespolc, ahol mindenféle méretű, színű könyvek sorakoztak. Erre már felcsillant a szemem. Volt ott üveggömb, varázspálca, földgömb, homokóra, üst, mindenféle szárított növény és állat (pfuj), toll, ceruza, füzet. Ezek nagyobbik része egy másik, vitrines szekrényben voltak elhelyezve, másik részük a babzsákokon várta a tanulókat. Ahogy közelebb mentem, észrevettem, hogy az egyik babzsákon heverő füzeten szerepel egy név. De nem az enyém volt, a többi pedig még üres volt.
- Várunk még valakit? – kérdeztem. Mert kicsit ijesztő volt, hogy egy tanár csak rám figyeljen, nekem kelljen minden kérdésre válaszolnom. De azért megláttam a dolog jó oldalát is, mert így ha valamit elrontok, a többiek nem tudnak kinevetni. Nem gondoltam, hogy Viola képes lenne rá.
- Nem, Kedves. Csak mi ketten leszünk. Ne félj, nem olyan ez, mint az eddigi iskoláid. Csak elbeszélgetünk, gyakorolsz és felteszed a kérdéseidet. A jegyzet azért kell, mert eleinte túl sok az információ és így bármikor visszaolvashatod. Egy átvett, de gyakorlatias és kézenfekvő megoldás. Ez a tanoda nem követ szigorú tanrendet, és igazodik az egyénekhez. Persze azért van egy bizonyos dolog, amit mindenkinek egyformán tudnia kell, viszont más és más módon jutnak el ugyanahhoz a tudáshoz.
- Ez nagyszerű. Jó lenne, ha ezt a volt iskolámban is tudták volna alkalmazni. Biztosan jobban ment volna az egész. – mosolyodtam el. S már nem féltem. Kíváncsi lettem, de még egy dolog nem volt rendben. – Akkor kié az a füzet ott? Valaki biztosan itt felejtette. Mutattam rá arra, amelyiken azt az idegen nevet olvastam.
- A tiéd. – hangzott az egyszerű válasz.
- De hát…- kezdtem volna tiltakozni, amikor eszembe jutott, Walter mondott valamit arról, hogy megváltozik a nevem. El is feledkeztem erről. – Értem. Jobb lesz, ha megjegyzem.
A tündér elmosolyodott, és miután meggyőződött arról, hogy elég időt adott lenyugodnom, elfogadnom az új dolgot, kényelmesen elhelyezkedtünk, majd belekezdett a mondanivalójába.
- Nos, Kedves Lilien. Azért vagyunk itt, hogy minél többet megtudj a céljainkról, a működési elveinkről, a varázslatról, a jövőbeli tevékenységedről, és persze a felelősségedről mindebben. Ez így elég soknak tűnik, de hidd el, mire a végére érek és feltetted a kérdéseid, sokkal jobban fogod érteni, és talán ennél többet is sikerül elérni.
- Nyitott vagyok mindenre. Valahogy azt érzem, jó helyen vagyok. Kicsit azért titokzatos vagy. De vágjunk bele. – válaszoltam mosolyogva.

Viola az elején kezdte. Istennel, és a Teremtéssel. A céljaival, vágyaival, és hibáival. Valamennyire tisztában voltam ezekkel, de nem ástam bele magam se a bibliába, se ezekbe a történetekbe, amiket a vélt vagy valós Istenről osztottak meg több helyen. Egyszerűen nem hittem el, hogy bárki tudhatja, mi volt az Ő célja, és honnan tudja mindezt, ha egyszer az ember nem volt ott a kezdetekkor. Ezt persze kérdésbe is foglaltam. Nem volt olyan varázslatos a válasz, mint vártam.
- Na, akkor kezdjük az elején, de csak pár szóban: Első nap megteremtette az eget és a földet, s elnevezte őket. Majd világosságot csinált, és nevén hívta a nappalt és az éjszakát. Második nap teremtette az eget, hogy el tudja választani a vizeket egymástól. A harmadik napon Isten egy helyre gyűjtötte a vizeket, elnevezte tengernek, a többit szárazföldnek, s ennek utóbbinak adott még füvet és gyümölcsfákat, amik magról keltek tovább. A negyedik nap az égboltra került sor: megalkotta a napot, holdat és a csillagokat. Ezek adnak támpontot, világosságot. Az ötödik nap megalkotta az első állatokat: élőlényeket a vizekbe, s madarakat az égre. Megáldotta őket, s gyarapodásra bíztatta. A hatodik napon a szárazföldre rendelt állatokat, s megteremtette az embert: a nőt és a férfit, saját képmására (itt elmosolyodott). Nekik adta a tengereket és a szárazföldet minden növényével és állatával együtt, hogy ez legyen a birodalmuk, s ebben ők az uralkodók. S kérte, sokasodjanak. A hetedik napon megpihent, s azt mondta, ez a nap ezután is ezt a célt szolgálja és megáldotta.
- Ó, hát ezért tartották nagyon sokáig ezt tiszteletben. A hetedik nap, amit most vasárnapnak nevezünk, Isten napja volt, ekkor mentek templomba, s gyűltek össze a népek pihenni, szórakozni. Persze csak addig, amíg valaki úgy nem gondolta, ez nem jár akárkinek, és változtattak rajta. Manapság már kevés az a munkahely, ahol nem kell vasárnap, vagy hétvégén dolgozni.
- Igen. De még nem válaszoltam. Ezután az általad ismerhetett történetben még sok minden történt. A magvak a földben nem kelhettek ki eső nélkül, s meg kellett alkotni az úgynevezett Éden kertet, s benne elhelyezni először persze a férfit, majd miután elnevezte az összes állatot, de társra nem lelt, kapott egy asszonyt. Az egyik bordájából lett. (újabb mosoly) A kert tele volt gyümölcsfákkal. Majd lett 4 fő folyó, s persze a kertbe került a tiltott fa, vagy másik nevén a jó és rossz tudás fája. S persze volt kígyó, bűnbeesés, és a kitaszítás. Csak röviden mondva. A válaszom: Istent, mint lélekként ábrázolja, aki birtokában van a teremtésnek, ahogy ezt itt te is meg tudod tenni, persze kicsiben. Az, hogy ezt a bűnbeesés után, vagyis azután, hogy az ember akarta a szabad döntést és tanulni vágyott, megosztotta velük, úgy gondolta, így lesz, aki hinni fog benne, a jóságában, ami cselekedeteit tükrözte. S nem csak a kegyetlenségét látják majd. Persze miután értelmet kaptak az emberek, s nem akarta Isten, hogy örökké éljenek, száműzte őket a kertből, ahol az Élet fájának gyümölcse adta volna nekik meg azt az ajándékot. De Ő már egyszer megdöbbent, s ezért ezt csak különleges lelkeknek engedte meg. Az, ami a bibliátokban a körítés, a földművelés, és a szülési fájdalom, mint megtorlás már az emberektől jött. Mind tettek hozzá, s vettek el belőle, ki mit ítélt ajándéknak, s átoknak. A különböző emberek, ahogy most is, másként élték át az élethelyzeteket, és hajlamosak voltak szinte mindent Istenre kenni, s ha bánat érte őket, kegyetlennek mondták Őt. A teremtéskor még nem tudhatta, mi milyen irányban fog fejlődni, nem tudott vírusokról és betegségekről, bár később a valóban rosszlelkű embereket ezzel igyekezett büntetni, nem tudta, hogy miután szabadjára engedte az elsőt, ennyire megváltozik és önálló útja lesz, és annyi mást is tönkretesz, akit nem akart bántani. Sok mindent az ember maga idézett elő, s még csak tudatában se volt. – sóhajtott fel.
- Aztán volt még pár emlékezetes esemény, amikor Urunk igyekezett kijavítani egy-egy nagyobb hibát, és a hit felé terelni a föld uralkodóit, ezzel már csak nagyon keveset tud elérni. A teremtményei elkanászodtak, a folyamatos alkalmazkodás miatt szinte alig maradt valami olyannak, amilyennek teremtődött. Ennek a történetnek azért van legalább még egy változata: a tudósok által kedvelt és nagyon alaposan kigondolt ős-robbanás, és így tovább, mert voltak, akik nem hittek Őbenne, és kellett nekik egy magyarázat, ami kézzel fogható, hogy kísérletezhessenek, és ez által fejlődést érjenek el.
- De melyik igaz?
- Mindkettő és egyik sem! – somolygott Viola.
- Ezt nem értem.
- Maradjunk annyiban, hogy kár a dolgok keletkezését firtatni. Van, és sok mindent tudunk mire és hogyan használhatjuk. De vajon tudjuk, miért tudunk mi itt alkotni? Csak olyat hozhatunk létre, amit megismertünk, mert az alkotás keretek nélküli felhasználása túl sok bonyodalmat okoz. Ez csak Istennek megadatott. – mosolygott.
- Úgy érzem, több van ezek mögött, mint amit elmondasz. Talán több ilyen világ is van, mint amit én ismertem? Máshogy történtek dolgok?
- Igazad van, több dologban is egyszerre. Sokkal több minden van, amit egyelőre nem vagy képes befogadni, mert még emberként gondolkodsz. De ha sikerül angyallá válnod, lehetőséged nyílik megismerned Őt és a kevésbé ismert dolgokat is. Sok minden nem úgy történt, ahogy ismerheted, de a valóságot nem mindenki képes befogadni, és a helyett, hogy a földi útja egy léleknek csak a folyamatos rettegéstől és kihívásokról szólna, igyekszünk ezt annyiban megkönnyíteni, hogy minden ilyen út során kap egy bizonyos mértékű információt. Majd visszatérve újra és újra, rakosgatja össze az információkat egy nagy egésszé, mert ezeket itt nem felejti el, csak mikor újra megszületik, kerülnek háttérbe. Igaz, nem mindenkinél. De ha eleget volt ott lent, összeáll neki egy kép, vagy ha közben kiválasztásra kerül, akkor itt fent folytatja az adatgyűjtést, a Földre látogatásai alkalmával. Sajnos mivel eléggé különbözőek vagyunk, ez a kép korántsem egyforma mindenkinél. Azok a lelkek, akik képtelenek a megértésre, és eltorzította őket a földi lét, nem nyerhetik el ezt a végső jutalmat. Sokan úgy gondolják, ettől kegyetlen lesz, mert cserben hagyja a teremtményeit. A földi világ oly mértékben változott és nagymértékben negatívan, hogy Ő már csak kevesekben fedezi fel az Elsők értékeit. Belefásult és annyi ember és állat lett, annyi irányíthatatlan körülmény, hogy egyszerre lehetetlenség mindenről tudnia, mindent megfékeznie, mindenhol ott lennie. Eleinte nagyon szerette volna visszafordítani az emberek romlását. Te úgy emlékezhetsz erre, mint a nagy özönvíz, amikor megpróbálta újrakezdeni az egészet. Más irányba terelni, jobban figyelni, de nem sikerült neki. Az emberek egymást tették lelkileg torzzá. Egy ember élete során sok életet tett tönkre. Mint egy vírus. Szaporodni kezdtek, és nem volt megállás. Annyit tehetett az ártatlan lelkekért, akik áldozatokká váltak, hogy nekik egy külön helyet hozott létre. S amikor észrevette, hogy ezek közül is van kiemelkedő, akikben mélyebb a hit és a jóság, belőlük angyalok lehettek. Az ő számuk nem volt képes együtt nőni az emberiséggel. Minden ezer emberből egy lélek érheti el ezt az állapotot.
- Hű. Az elég kevés. Így már értem, miért képtelen akár Ő, akár az angyalok mindenhol ott lenni és jót tenni.
- Főleg, ha minden lépésednél keresztbe akarnak tenni neked…- vágott egy fintort.
- Kik? – kaptam fel a fejem.
- A Rossz akarat. A gonosz. Te Ördög néven hallhattál róla. – válaszolta.
- Ó! Kell némi sötétség, hogy élvezzük a napfényt? – kérdeztem.
- Valahogy úgy, bár ez a dolog elég egyszerű magyarázata. Kezdetekkor jelen volt, de mostanra szövevényes hálójával az egész földet sűrűn behálózta. Mint egy pók. Egy lélektelen, ártó, kegyetlen, visszataszító dolog, amit képtelenség kordában tartani. Persze ez is a lények sokoldalúságához tartozik. De egyes lelkek annyira gyengének mutatkoztak, hogy magukba szívta őket, és ezáltal a földön nőtt a gonoszság, kapzsiság, kegyetlenség és így tovább. – szomorúan ingatta fejét. Szemében nyoma se volt az eddigi jókedvnek és mosolynak. Mintha beborult volna az ég.
- Akkor azon leszek, hogy elvágjam a pók hálóit, és a saját lába köré tekerhessem! – mondtam, hátha ezzel jó kedvre derítem.
Sikerült. Persze nem értékelte úgy a mondandóm, mint egy viccet, és hozzáfűzte: - Persze az elsődleges dolog a lelkek épségben való kimenekítése a hálóból, és ezután lehet hatástalanítani őket. De igen, örülök, hogy ilyen lelkes vagy!
Egymásra mosolyogtunk, mint a titkos szövetségesek.
- Most pedig ideje szünetet tartanunk, és ebédelni valamit! – mondta sugárzó arccal.
Így átsétáltunk egy közeli nagyobb helyiségbe, ahol volt pár asztal, és néhány képes étlap. Minden konyhának minden finomsága szerepelt ezekben. Így aki megunta, amit ismert, próbálkozhatott új dolgokkal. Persze tanulás is volt. Boldogan ültem le az egyszerű fa bútorokhoz a szerzeményeimmel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.