Még legalább két órán át ébren voltam (de ha itt nem úgy telik az idő, mint a Földön, akkor ez csak egy durva 20 percnek számít?), amíg végig gondoltam a nap történéseit és azt a sok dolgot, amit ma megtudtam. Hiányoztak azok a tevékenységek, amiket alvás előtt csináltam eddig: összebújás a párommal, beszélgetések, nevetgélések, ugratások. A gondolat pedig, hogy már csak érezhetnek, de nem érinthetnek, szinte zsibbasztóan aggasztó volt. Ijesztő volt és mintha sok nehéz kő alá lennék temetve, úgy nyomott maga alá a kétségbeesés és a kín. Szinte levegőt is alig kaptam. Ha ezt jelenti teljesen átélni a fájdalmat, akkor biztos jól csinálom, de ez valahogy nem nyugtatott meg. Sejtelmem sem volt, hogyan fogom teljesíteni a rám váró feladatokat, és ahhoz sem jutottam közelebb, kit szeretnék hajnalban még meglátogatni. Annyian vannak, akik enyhülést remélnek, persze csak szerintem. S újabb fájdalomhullám söpört át amúgy is megtépázott lelkemen. Mi lesz, ha valakit kifelejtek? Vagy szembe tudok azzal nézni, hogy valakire számítok, hogy fáj neki az elvesztésem, de közben nem viseli meg? Nem tudom melyik rosszabb, ismertem el magamnak pár perc gondolkodás után, de aztán megdorgáltam magam. Nem várhatom el emberektől, hogy fájjon nekik a halálom, ha egyszer nem úgy éreztek irántam, ahogyan én elképzeltem, vagy én éreztem irántuk. Egyszerűen dühös lettem arra, mennyi megjátszás, és ki nem mondott szó volt az életemben. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha tudnám, valójában ki mit gondolt rólam. S minthogy ezt már nem tudom orvosolni, csak remélhetem, hogy Walter reggel elő tud valamivel rukkolni, ami megoldja ezt a felmerült problémát. Így, ennyi kavargó érzéssel nem tudtam elaludni, ez várható is volt. Ezért inkább, tanárom tanácsát megfogadva kikeltem az ágyból, fogtam egy elemlámpát és elindultam sétálni a sötétben. Találkoztam pár éjszakai állattal miközben a gondolataim ugyanott forogtak, ahol eddig, s a sok érzelem nem igazán akart lenyugodni bennem, így futásnak eredtem. Meglepődve vettem észre pár pillanat múlva, hogy egy-egy állat velem tart. Az eső kitartóan esett, úgy tűnik, ezt nagyon hamar meglehet szokni. Mivel nem néztem merre tartunk, és a sötétben nem is igazán láttam messzire, na meg szinte semmit sem tudtam a hegyről, szinte rémülten fékeztem le egy idős angyal előtt, aki egy eddig nem látott természeti jelenség előtt őrködött. Egy hatalmas szakadékba zuhantam volna, ha nem sikerül figyelmeztetnie. Sikerült megállnom, de annyira meglepődtem, és egy pillanatra meg is ijedtem, hogy még köszönni is elfelejtettem, sőt egyáltalán nem jött ki hang a torkomon. Lihegtem és tátogtam pár percig, mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy elhebegjek egy „Jó estét!”.
- Magának kicsi lány nem lett volna olyan jó ez az este, ha nem állok itt! Leesett volna a mélységbe! – mondta szigorúan az idős lény.
- Igaza van! Nagyon szépen köszönöm, hogy segített. – mondtam bűnbánóan. – Még csak egy napja vagyok itt (azt hiszem), és amikor Walterrel sétáltam, nem emlékszem, hogy említette volna, hogy van olyan hely, ahova nem mehetek. – tettem hozzá, mert úgy gondoltam, talán megbocsátja nekem, hogy nem készakarva akartam véget vetni az életemnek. Egyáltalán lehetséges ez? Hiszen elvileg csak egy lélek vagyok….s persze ezt azonnal kérdésbe is foglaltam anélkül, hogy megvártam volna a válaszát.
- Elnézem magának, de sokkal óvatosabbnak kell lennie, és talán keresnie kellene valamilyen más módot a feszültség levezetésére. Kertészkedjen például, akkor senkinek nem esik bántódása. – morgott még mindig. – De hiába lélek ezen a helyen, jobb szeretünk a régi testünkhöz hasonlóan kinézni, így könnyebb beazonosítani mindenkit, mint egy halom fényes maszlagot. S a kérdésére válaszolva: ezen a helyen bizony el lehet távozni, és nem a legkegyesebb módja annak. Figyelje csak meg: mit érez, amikor a közelében van?!
Elgondolkodva hallgattam, s persze újra 100 másik kérdés kezdett el foglalkoztatni, de a kérésére, ezeket későbbre halasztottam, és megtettem amit kért. A helynek kézzel fogható volt a nyomorúsága, a bűntudat, a kín, a bánat, a keserűség szinte falat húztak a szakadék előtt, mintegy figyelmeztetésként.
- Ez a Kárhozat Szakadékja! – mondta Metiel szertartásosan, áhítattal. Mintha tudnom kellene már, hogy ezzel valami nagyon komoly és fontos dolgot közölt.
- Aha. Ez szuper. S mit csinál? – mondtam zavartan. Szerettem volna kicsit messzebb kerülni ettől a helytől, de közben kíváncsi is voltam rá. 
Metiel nem tudta eldönteni, hogy teljesen lökött vagyok, vagy tényleg ennyire tudatlan. Fürkésző tekintettel bámult rám néhány pillanatig, majd megszólalt.
- Ezen a helyen, aki leugrik - önszántából vagy kényszerből - átkerül a másik túlvilágba, nektek a Földön Pokol volt a neve. Itt csak úgy hívjuk, a Másik. Azokat a lelkeket, akik tévesen ide kerülnek, mert haláluk előtt jót cselekedtek, de az életük nagy részét gonoszan élték, visszaszolgáltatjuk az Uruknak. Nem sokszor fordul elő ilyen, és hamar ki is szokott derülni a csalás. Sokan a vég előtt elkezdenek jól viselkedni, miközben belül ugyanolyan féregrágta a lelkük. De nem gondolják igazán komolyan, és a hitük se valami erős. Hinni akarnak, de nem adják át magukat neki, nem bíznak Istenben. Egyszerűen megijednek a másik lehetőségtől, áltatják magukat és becsapják a Kísérőinket.
Megborzongtam. A hely épp elég nyomasztó volt a nélkül is, hogy még arra gondoljak, hogy egy jókora zuhanás után mivel fogadnak valakit a Másikon. Az egész kezdett nagyon sok lenni nekem, főleg, hogy nem sikerült egy percet sem pihennem.
- Köszönöm, hogy megállított. – mondtam. – Nem szerettem volna máris lemondani a lehetőségről, hogy Önhöz hasonlóvá válhassak.
Most néztem csak meg igazán a megmentőm, miközben kicsit arrébb sétáltunk. Neki is bronz színe volt, de sokkal mélyebb árnyalatú, mint Walteré és nem is volt annyira fényes. Bár a teste nem tűnt túl ruganyosnak, még mindig izmos volt. Vállig érő ősz haja halványan világított a sötétségben, barna, de furcsán szomorú szemét még mindig rajtam tartotta. Gondterheltnek nézett ki, aki nagyon sok rossz dolgot élt már át. Élt? Miközben ez az újabb kérdés foglalkoztatott, éreztem, erre nem ő fog választ adni. Talán Walter egy kicsit jobban viseli az effajta kíváncsiskodást.
- Mennem kell. Később még biztosan találkozunk. – mosolyogtam rá, s integetve visszasétált a helyére.
Nagyon furcsán éreztem magam. Egészen hihetetlennek tartottam mindent, amit az elmúlt kicsit több mint egy nap hallottam és érzékeltem. Mintha belekerültem volna az egyik jól sikerült könyvbe. Egy igazán új világba, ahol rengeteg felfedezni való vár rám, és ahol végre teljesnek, hasznosnak és jól érezhetem magam. Valahogy a Földi életemben sosem éreztem ezeket. Furcsán kívülállónak, különcnek éreztem magam, és szívesebben menekültem a filmek vagy még inkább a könyvek sokszínű világába. Persze a családomat és a páromat nagyon szerettem. De rajtuk kívül csak kevesen értettek meg, de örültem, hogy legalább az a pár barátom igaz volt, akik voltak nekem. Sosem voltam egy nagy társasági lény. Nem is gondoltam bele eddig, de talán tényleg megtalálhatom itt a helyem? Egy féleképpen derül csak ki. S miközben a gondolatom végére értem, s megszületett az elhatározásom: Meg tudom tenni, amit tőlem kérnek. Képes vagyok rá, hiszen akik itt vannak, segítenek nekem, hisznek bennem, Ő hisz bennem, így végre magamnak is el kellene fogadnom: itthon vagyok, hazaértem. Megnyugtatónak találtam a kis házikót, ami mostantól az otthonom lesz. Egy kis teával és egy jónak ígérkező könyvvel bevackoltam magam az ágyamba. Persze vámpíros könyv volt, ami elég sokat foglalkozott a lények lelkével, és a gyászoló családdal, akiket hátra hagynak az átváltoztatottak. Ebben legalább mindegyik ilyen könyv megegyezik. Ez is valami. De nekik még mindig ott az esély, hogy ha akarják, nyomon követhessék a leszármazottjaik életét, sőt bele is tudnak avatkozni, segíteni, vagy pénzt hagyni rájuk. Ezt furcsamód humánusnak találtam az itteni módszerhez képest. De persze a kettő dolog rengeteg pontban különbözik, már mindjárt abban, hogy én magam vagyok a lelkem, míg őket elhagyja az, a haláluk után. Jónak lenni több szempontból is nehezebb. De ez akkor sem tántorít el. Megszoktam, hogy a családunkban nincs lottó 5ös, se könnyen jövő dolgok. Mindenért meg kell küzdeni, dolgozni. Így nem esik nehezemre ezt az elvet követni: Tegyél érte, hogy jobb lehess, s általad a világ is változik egy picit.
Nem értem az első fejezet végére, mikor halk kopogásra lettem figyelmes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.