Walter állt az ajtóm előtt. Kicsit mintha bűnbánón nézett volna egy pillanatig, de aztán változott az arca és meglepődés suhant át rajta.
- Elfelejtetted a hajnali dolgunkat? – kérdezte.
- Nem, csak nem figyeltem az órát (ezt nagyon nehéz lesz megszokni), azt hittem még van időm gondolkodni.
- Nos, ez majd magától kialakul. Adj egy kis időt magadnak (vicces). Hiszen nem vagy itt rég óta, itteni idő szerint pedig még annyi ideje sem. A nappal-éjjel váltakozása csak annyiban érdekes, hogy tudjuk, mikor hova mehetünk, és van időjelző készülékünk, amit megszoktál már, hogy tudd tartani magad nagyjából a Földihez, és jókor lehess ott, ahol lenned kell.
- Ez nem is olyan bonyolult. – Most először éreztem azt, hogy képes leszek alkalmazkodni. – Találkoztam Metiel-lel.
- Igen, hallottam róla. Azt hiszem, illene elnézésedet kérnem az elmaradt figyelmeztetés miatt. Megkaptam a dorgálást miatta… - húzta el kicsit a száját.
- Ki dorgált meg? – kérdeztem meglepetten. Nem gondoltam, hogy egy angyalt bármiért is meg kellene dorgálni, hiszen ők a jók.
- Természetesen Isten. Senki másnak nem tartozunk felelősséggel.
- Ó. Értem. Még mindig nem tudom, milyennek képzeljem el Őt.
- Nem sokára, ha minden jól alakul, találkozhatsz vele. Amolyan plusz bónusz akkor, ha sikerül a feladatod anélkül, hogy nagyot hibáznál. A nyilvánvaló nyereményed a szeretteid megnyugvása lesz.
- Szuper. Van még valami, amiről tudnom kell? Van például a Kárhozat Szakadékja mellett valami más hely, amit célszerű lenne óvatosan megközelítenem? Vagy például valami közösségi munka? Vannak közösségi terek, ahol találkozni szoktak, akik itt laknak?
- Az iskolán kívül csak a könyvtár elérhető a tanoncoknak. Angyalként annyi dolgod lesz, hogy nem lesz sok időd másokkal foglalkozni. Csak a Szakadékra kell figyelned. Nincs másik ilyen jelöletlen átjáró. A Földre varázslattal mész, akár innen az otthonodból, s ide is érkezel vissza a dolgod végeztével. Azt, hogy kit hova kell kísérj itt, az majd a feladatod mellett fog állni. Idővel ezeket a kapukat is megtanulod majd merre vannak. Nem kell aggódj, igyekszünk mindenhez elég időt adni, hogy meg tudd jegyezni. Nem igazán lehet errefelé eltévedni. – mosolyodott el.
Megint azt éreztem, hogy elönt ez a sok információ és mindent össze fogok keverni.

Egy-egy teával leültünk a nappaliban. Eszembe jutott az egyik fontos kérdésem, ami fájdalommal töltött el.
- Hogy fogom tudni, kihez kell elmennem, s ki tudja magától is kezelni a gyászát? S mi lesz, ha valaki kimarad?
- Ez egy nagyon gyakori félelem az új tagoknál. Amikor túljutunk a kezdeti dolgokon, és meglátogathatod őket, érezni fogod amiket ők, és így tudod majd kinek mennyi segítség kell. Van, akit elég lesz egyszer meglátogatnod, van, akit többször kell majd. Sajnos egy emberrel maximum háromszor léphetsz kapcsolatba az álmain keresztül. Többször nem lehet velük ilyen módon érintkezni, mert elkezdenek kötődni a szellem alakhoz, és ha elmarad a látogatás, visszazuhannak az előző gyászhoz, ha nem mélyebbre. Nem fog kimaradni senki, akkor sem, ha nem egy helyen vannak, hiszen te gondolati úton utazol a Földön, így elérhetsz mindenkit, aki csak kapcsolatba kerülhetett veled. Valamint mindenkinek van egy amolyan segítője, aki már angyal. Támogat, felhívja a figyelmed a jelekre, amiből te is tudni fogod egy kis gyakorlattal, ha valakiben még túl erős a szenvedés. Persze az sem mindegy, mikor történik meg a látogatás, annak, akihez mész már készen kell állnia arra, hogy belenyugodjon, hogy elkezdhesse lezárni. Meg kell legyen az elfogadás csírája benne. De megint nagyon előre futottunk. Tudod már, kinek szeretnéd megkönnyíteni az álmát?
- Igen. A földi páromat szeretném látni. Azt hiszem, neki nagyon nehéz lehet. - A szívem fájdalmasan sajgott, ha csak rá gondoltam. A jövőre vonatkozó tervei hirtelen, egyik napról a másikra semmivé foszlottak. Legalábbis, amiket velem együtt képzelt el.
- Biztosan ezt akarod? Ez az egyik legnehezebb dolog. Nem hiszem, hogy ő ilyen hamar készen állna a lezárásra.
- Igen. - Megacéloztam magam. - Meg kell próbálnom, hogy könnyebb legyen neki. Ki kell bírnom. Érte.
- Rendben. De előbb ki kell választanod azt az emléket, amit szeretnél, hogy újra átéljen. Ez az egyik legnehezebb dolog. Hiszen mindketten másképpen élhetitek meg ugyanazt a pillanatot. Így előfordulhat, hogy pont ellentétes hatást érünk el, mint amit akartunk.
- Nem gondoltam, hogy érezhetem rosszabbul magam ennél, de most sikerült ezt elérned. – mondtam halkan. Nem hibáztattam, csak éreztem a felelősséget, ami rám nehezedett. Választanom kell, és elfogadni, bármi is lesz. Aztán eszembe jutott. Igen, ebben nem lehet hiba. Egy kis emlék, ahogy kéz a kézben sétálgattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, csókolóztunk. Akkor nagyon nyugodt és boldog voltam, és tudom, hogy neki is egy nagyon szép emléke. Többször említette, hogy jó lenne megismételni.
- Megvan.
- Rendben, akkor koncentrálj. - S ebben a pillanatban megláttam a tévében a kedvesem. Könnyezni kezdtem. Szinte kézzel fogható volt a fájdalma. Remegni kezdtem. Láttam a kisírt szemeit, az önmagát átkulcsoló kezeit. Aztán észrevettem valamit. A hálóingem öleli magához. Az illatomat akarta érezni, s ez a felismerés teljesen összetört. Annyira szerettem. Most is, de már késő, nem ölelhetem, nem mondhatom el neki minden nap. Úgy éreztem, nagyon igazságtalan, hogy pont engem rángattak ide. Nekem dolgom volt még ott, vele. Remények, vágyak, célok, egy közös jövő. Nem tudtam normálisan gondolkozni, csak át akartam ölelni. A karjaiba vetni magam és soha többet el nem engedni. De nem tehetem. Már soha többé nem. Ez megbénított.
- Koncentrálj az emlékre. – Az angyal hangja eszembe juttatta miért is vagyunk itt. Ez nem rólam szól. Az ő jóléte fontosabb, mint én. Erősen behunytam a szemem és emlékeztem. Egy kis sóhaj. Csak ennyit hallottam és feszültem vártam, hogy miként fog erre reagálni. Úgy éreztem, hogy az örökkévalóság óta várunk már, de nem történt semmi. Végül fojtott, halk zokogást hallottam, és láttam, ahogy életem szerelme összeroppan a kín alatt. Én okoztam ezt neki. Nem segítettem, hanem rontottam a helyzetén. Hangosan zokogtam, mikor hirtelen eltűnt a kép.
- Nem! Kérlek! Hozd vissza! Segítenem kell neki máshogyan! Nem tudom elviselni, hogy ennyire szenved! – szinte sikítottam.
- Nem lehet. Sajnálom. Jól hittem, neki még túl korai volt a látogatás. Még csak most merül el a szenvedésben. - s ahogy ezt kimondta újult erővel kezdett a vihar tombolni.

Hosszan ültünk még ott, a vihar közepén, és újra elhatalmasodott rajtam a sírás. Egyszerűen túl sok volt. Nem tudom, hogyan lehet ezt elviselni. Meg fog valaha nyugodni?
- Most elmegyek. Sírd ki magad! Neked is meg kell gyászolnod a saját halálod. - s darabokra tört szívemmel ott hagyott egyedül, hogy megvívhassam az első csatámat.  Épp csak inteni tudtam az ajtóból, becsuktam, és ott helyben a földre rogytam. Nagyon sokáig nem voltam magamnál. Zokogtam, amíg csak volt bennem erő, és úgy éreztem, hogy sosem lesz vége a fájdalomnak. Nem láttam tovább a mostnál, és most nagyon rossz volt. Elmerültem a kínomban, éreztem mindenki fájdalmát és nem tudtam kezelni. Hogy én erős vagyok? Ennél nagyobb képtelenséget nem is mondhattam volna magamról életem során. Itt fetrengek, és nem tudok mozogni. Eddig sosem gondoltam, hogy ez a fajta bénító érzés létezhet. Most csak ez töltötte ki minden sejtem, ezért úgy tűnt nem működik már bennem semmi. Vége lesz ennek valaha?
- IGEN! VÉGE! CSAK HINNED KELL ÉS BÍZNOD BENNEM! – súgta egy távolinak tűnő hang.
- Ki vagy Te? – néztem körbe meglepetten. Azt gondoltam, talán az ajtóm előtt áll valaki, így minden erőmet összeszedve felkeltem és kinyitottam az ajtót. A vihar már csillapodóban volt, és egy halvány szivárvány is feltűnt az égen. De nem láttam senkit, se embert, se állatot, akitől jöhetett volna a hang. Lenéztem a földre magam elé. Lehet, hogy meg fogok őrülni? De aztán észrevettem egy közepes méretű agyagcserepet, benne földdel. S rajta egy kis boríték. Felvettem, s bementem vele a nappaliba.

„Drága Gyermekem!
Tudom, hogy most elhatalmasodott rajtad a fájdalom, nem érted miért kell neked és a szeretteidnek ezt a sok szenvedést elviselni. Mindent meg fogsz érteni. Nem adhatok többet Neked annál, hogy megtanítalak, hogyan segíts az életben maradottaknak továbblépni. Higgy bennem, ahogy eddig. Szeretlek Téged! Azért választottalak, mert méltónak találtalak erre a feladatra!
Tudom, hogy képes vagy rá!

A cserépbe ültettem neked valamit, ha gondját viseled, végül megtudod mi az. Tedd egy félárnyékos helyre és reggel-este öntözd meg. Kitartásod és törődésed végül biztosan meghozza gyümölcsét.

Isten. „

Kitettem a cserepet a kért helyre és megöntöztem. Meglepett voltam, és még mindig fájdalmaim voltak, de közben éreztem, hogy kezd átjárni egy furcsa, idegen nyugalom, s azt is, hogy azonnal ágyba kell bújnom. Annyira kimerült voltam, hogy alig ért le a fejem a párnámra, elnyomott az álom.

Halk zenére, és finom illatokra ébredtem. Az órám szerint kevéssel múlt dél. Nos, legalább sikerült egyet pihennem. De mindenek előtt kiderítem, ki van nálam. A fürdőbe tett frissítő látogatásom után újult erővel és egy kisebb mosollyal az arcomon indultam el kideríteni, ki főzhet és jut-e nekem is belőle. Meglepetten néztem egy újabb ismeretlen szárnyas jótevő sugárzóan kék szemébe.
- Ő. Szia! Ne haragudj, de ki vagy?
- Szia! A nevem Godrik, nem rég lettem angyal. Isten küldött ide, hogy legyen veled valaki az első pár napban. Úgy gondolja, ettől jobban leszel. – csevegett tovább. – Ha nem gond, készítettem ebédet, ahogy elnézem te ma még nem is ettél.
Volt benne valami ellentmondásos: be se állt a szája, majdnem szétrepedt az energiától és jókedvtől, közben pedig némileg megijesztett a külseje. Olyan érzésem volt, mintha egy kisfiút betettek volna egy magas, széles vállú, izmos testbe. Akinek ráadásul csillogóan kopasz feje volt, és vakítóan fehér fogsora csak fokozta a ragyogást, ami belőle áradt. Ha este lett volna, nem is kellett volna lámpát kapcsoljon, akkor is mindent jól látott volna, amit csinál. Bőre még nem volt olyan bronzos mint Walteré. Inkább csak napfényben tűnt másnak.
- Nagyon jó illata van. – böktem fejemmel az étel irányába. S mintha ez megerősítésre várt volna, hangosan korgott a gyomrom. Szégyenlős mosollyal nekiláttam megteríteni, hogy addig is teljen az idő.
- Köszi. Öt perc és készen is lesz! Az egyik kedvencem! – mondta Godrik fellelkesülten.
Míg befejezte a főzést, és az étkezés alatt is folyamatosan beszélt, mesélt, és még a kezeivel is hadonászott. Úgy tűnt nagyon szeret társaságban lenni. Nekem is jó volt körülötte lenni. Lénye teljesen kitöltötte a teret és pozitív érzéseket sugárzott magából. Az étel mennyei volt, tejfölös paprikás csirke tésztával és savanyúval. Desszertnek pedig gofri gyümölcsökkel, tejszínhabbal és csokiöntettel. Miután végeztünk, „elmosogattam”, és egy-egy tejeskávéval elhelyezkedtünk a nappalimban. Jól éreztem magam. Nem annyira, mint ő, de jobban, mint előtte. Godriknak rengeteg élménye volt már most, pedig csak nem rég kezdhette el igazi feladatát, és ezt is elég jónak találta. Az ő figyelem elterelő és feszültség levezető tevékenysége a sütés-főzés, amit jól is csinált. Nem alkotott készételt, ahogy a legtöbben. Ö csak a hozzávalókat alkotta meg, majd ezeket felhasználva olyan ételt rittyentett, amitől megnyaltad mind a tíz ujjad és jóleső teltséggel nyújtóztál el a pamlagon. Erről eszembe jutott, hogy nekem is kell majd valami tevékenység. Most lenne lehetőségem kipróbálni minden olyan kézműves dolgot, amikről csak álmodoztam. Egy pillanatra egy tökéletesen boldog mosoly terült el az arcomon, azonban egy másik kép teljesen le is lombozott nyomban. A párom úgy gondolta, mindig feleslegesen vásárolok össze dolgokat, mert nagyon ritkán csináltam belőlük valamit. Azt mondta akkor kaphatok még, ha először azokkal foglalkozom, amik már otthon vannak. De engem mindig érdekeltek az újabb és újabb dolgok, a festés, a kötés, a varrás. Így mindenhez volt otthon valamennyi anyag, amiből persze sosem tudtam kihozni semmit általában. Ezekkel a gondolatokkal a legsötétebb szakadékba készültem beleugrani, amiből hajnalban is csak segítséggel tudtam kimászni. Hirtelen nem kaptam elég levegőt, zihálni kezdtem és már nem hallottam miről szól a vendégem újabb sztorija. Észrevette a hirtelen rám törő érzelemhullámot és azonnal elkezdett nyugalmat, békét árasztani magából. Kellett pár perc, hogy újra rendesen tudjam venni a levegőt, hogy újra lássam is a körülöttem lévő dolgokat, hogy újra halljam a hangját. Olyan volt, mint egy roham.
- Már értem miért kellek. Nem irigyellek. Minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy segíthessek. Azt azonban ne felejtsd el, ezt neked is akarni kell. Ha hagyod magad elsüllyedni, és eldobod a hited, akkor egyikünk sem lesz képes visszahozni abból az állapotból és nem lehetsz az, ami én.
- Köszönöm. – mondtam. – Talán egy kis idő elteltével jobb lesz.
Próbáltam hihetően mondani, és az itt létem okára fókuszálni. Nem ment könnyen.
Miután Godrik úgy gondolta, hogy hasznosabb lenne, ha beköltözne hozzám erre a pár napra, megengedtem, hogy varázsoljon magának egy számára kellemes vendégszobát, persze saját fürdővel. Ez manapság elég divatos, és praktikus is. Egy pillanat alatt megvolt vele, s tetszett az elrendezése is.
Hirtelen furcsa csilingelő hangot hallottam, s elkezdtem kutatni a zaj forrását. A saját postaládám mellett állt egy másik, az ő nevével és fényesen villogott, mintha belül kapcsolgatták volna a világítást. Innen jött a hang.
- Azt hiszem dolgom lesz. – Már vette is ki a borítékot az újabb feladattal. – Ne haragudj, mennem kell. Estére érek csak haza. Csinálnád ma te a vacsorát? Ha minden simán megy, hétre vissza is érek. – s válaszomat meg sem várva már kint is volt az ajtón.
Csak akkor vettem észre, milyen sokat jelent az itt léte, amikor a személyének pozitív hatása kezdett elhalványulni. S az ismerős tompa fájdalom, a fáradtság és az elveszettség érzése kezdett eluralkodni rajtam. De most nem hagyom magam. Nem temethet maga alá folyton ez a sok érzelem. Igen, rossz, de ez változni fog. Jobb lesz és olykor pedig sokkal rosszabb. Ilyen volt embernek is lenni. Akkor sem adtam fel és most sem. Szónokoltam magamnak, de éreztem, még nem készültem fel eléggé arra, hogy visszatérnek ezek az érzések, s megint minden elsőtétült. Lenyomtak a víz alá.
Nem tudom meddig tartott pontosan, amíg sikerült az érzelmeim tengerének felszínére jutnom. De ott voltam. A mai napot ezzel sikeresnek ítéltem meg, még ha nem is annak indult. Emlékeztettem magam: apró lépésekben haladni is jobb, mint egyhelyben topogni.
Öt óra után nem sokkal elkezdtem azon töprengeni, mi is legyen a vacsora. Nem kaptam elég támpontot ahhoz, hogy biztosan tudjam, mihez kezdjek. Hideg vagy meleg étel legyen? Szendvics vagy csak gyümölcs és zöldség? Mivel meleg ebédet ettünk, egy egyszerű és könnyű vacsorára gondoltam, így létrehoztam két bagett-et, hozzájuk fűszeres vajat, sajtot és gyümölcsöt. Megkentem a francia kenyereket, miután felszeleteltem őket, s odakészítettem egy tálcán a sütő mellé. Ezek frissen sütve a legjobbak. Míg vártam, hogy Godrik visszaérjen, szeltem a sajtból, és megmostam, felaprítottam a gyümölcsöket. Mire végeztem, meghallottam, hogy nyílik az ajtó és cuppogó hangok kíséretében megjelent az új lakótársam. Kíváncsi tekintettel nézett az ebédlőasztal irányába, mivel várom.
- Szia! Hmm! Jól néz ki! Éhen halok! – boldog mosollyal telepedett az egyik székre. Már sütöttem a fűszeres vajjal megkent kenyérszeletkéket, s az illatától nekem is összefutott a számban a nyál.
Nagyot nyelve válaszoltam. – Szia! Ezek szerint nem volt semmi különösebb fennakadás a mai feladatodban! Egy perc és ehetünk.
Persze most sem tudott csendben enni, így kicsit többet megtudhattam arról, amit csinál. A forró csoki, mint a vacsora lezárása, ugyancsak osztatlan örömöt váltott ki belőle. Örültem, hogy sikerült eltalálnom, mit szeret.
Egy darabig még beszélgettünk, majd elvonultunk pihenni. Szinte azonnal elaludtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.