Kipihenten ébredtem. Nem voltam boldog, viszont kétségbeesett sem. Amolyan izgatott várakozással tekintettem a nap elé, hiszen nem tudtam mire számítsak. Walter jön ma értem, hogy elkísérjen a tanodába.
Mire kiértem a konyhába, Godrik már nem volt itthon. Egy cetlit találtam a pulton, amire szép kézírással az volt írva: „Korán kellett indulnom, de reggelire itthon leszek. G”
Az itteni lét furcsán sok emberi szokást hagyott meg magának, és közben rengeteg nem emberi volt mégis körülöttünk. Ez a kettősség viszont nem volt olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk. Inkább tűnt megnyugtatónak. Kicsit úgy tűnt, többen könnyebben kezelik a megváltozott helyzetüket, ha pár cselekvést, vagy tárgyat megtarthatnak a földi életükből.
Feltettem egy kávét, és épp azon gondolkoztam mit is ennék, és hogy akkor lakótársamnak is készítsek valamit, amikor valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtómon.
Mivel nem beszéltük meg Walterrel, mikor is kezdődik az oktatás, azt hittem, ő jött, s hogy máris késésben vagyok. Gyorsan lecseréltem az alvóruhámat egy kényelmes szettre (persze gondolatban alkottam), miközben az ajtóhoz sétáltam, és kikerekedett a szemem, amikor kinyitottam. Már mondtam volna, hogy Jó reggelt! De annyira meglepődtem, hogy nem jött ki hang a torkomon.
Egy türkiz színű, szárnyas, sárga szemű sárkány állt a házam előtt. Feje kitöltötte az egész nyílást, pedig nem jött túl közel. Majdnem elkezdtem sikítani, és hátráltam egy lépést, mire rájöttem, nem fog bántani. Szemei mély bölcsességeket rejtettek, s kíváncsian méregettek. Aztán eszembe jutott pár sárkányos film, és azt vártam, hogy meghallom a lény gondolatait, mit is akar tőlem, vagy talán meg is szólal? Nem tudtam melyik lenne ijesztőbb és lenyűgözőbb, de végül semmi ilyesmi nem történt. Elég viccesen nézhettem ki, de gondolom megszokta a furcsa reakciókat már.
- Bocsánat. – mondtam. - Ne haragudj, megijedtem. Az én hibám. Szabina vagyok. Még nem szoktam meg itt. – Mutattam körbe. – Üzenetet hoztál nekem?
A szemeiből szavak nélkül tudtam olvasni. Fejével a lábára szíjazott bőr tokra mutatott. Kiléptem és kezdtem érteni, hogyan érezhetnek az apró lények. Egy lábának kisebb suhintásával nyakam törtem volna. Arról nem is beszélve, hogy penge éles fogai és hatalmas állkapcsa inkább elefántokra voltak méretezve, így én maximum előétel lehetnék. De persze ahogy a többi állat úgy ő is furcsán nyugodt volt. Ártatlannak tűnt, de azért nem voltam teljesen felszabadult a közelében. Kivettem az összetekert üzenetet, és elolvastam. A tanodától jött: rajta volt, mikor kezdődik az óra, hogyan jutok el első alkalommal oda, és kaptam pár újabb információt öltözködés, étkezés, és viselkedés itteni követendő példáiról. S az iskolába jutás módjánál tartottam, amikor elszédültem. Sárkányon repülni? Mi van? Nem vagyok én Eragon¹!

¹ Eragon Christopher Paolini könyvsorozatának a főhőse, aki egyszerű fiúból válik sárkánylovassá, varázslóvá, a vardok vezetőjévé.

A sárkány fújtatott egyet. Nyílván nem értette miért nem akarok vele utazni. Az orrából jövő meleg levegő olyan erővel süvített, hogy szinte ledöntött a lábamról. Vajon ha rosszat teszek, tüzet is okád? Nem akartam igazán tudni.
- Oké. Oké. – emeltem fel magam elé védekezőn a kezeim. – Nem akartalak megint megbántani. Nekem egyszerűen ez túl furcsa. De természetesen nagyon kíváncsi is vagyok! – mosolyodtam el. – Fél óra és készen leszek. Megvársz? – kérdeztem őt, akit, mint kiderült ugyancsak Saphirának hívtak (a papír alján találtam egy kézírással írt sort), mint az előbb említett könyv másik fontos szereplőjét.
Amint hitetlenkedve indultam vissza a reggelimhez, láttam, hogy túlméretes kísérőm kicsit távolabb húzódik a házamtól, és megvárja, míg elkészülök. Még mindig a nyitott ajtóban álltam, amikor észrevettem, hogy Godrik, a mindig vidám és kedves angyal suhan felénk széles, halványan bronzszínű szárnyán. Kecsesnek szánt mozdulatokkal készült a leszállásra, de nem vette figyelembe, hogy a sárkány örülni fog neki. Erősen csapkodott a farkával és a szárnyaival, így felkavarva maga körül a levegőt. Az angyal kibillent az egyensúlyából és egy szörnyű másodpercig azt hittem, arccal lefelé fog megérkezni, amikor a sárkány oldalra gurult és hátsó lábaival gyengéden, de határozottan megfogta őt. Letette a földre, s közben végig nagyon odafigyelt barátja szárnyaira. Ő hálásan megölelte és miután megköszönte neki a segítséget, bementünk végre a jól megérdemelt reggelinket elfogyasztani. Godrik közben persze végig beszélt. Elmondta, hogy mivel még nem olyan rég óta angyal, még nem tudja rendesen irányítani a szárnyát. Elég nagy koncentrációt igényel, és sok gyakorlást. Hittem neki. Aztán arról mesélt, hogy ő egy másik, Jáde nevű sárkánnyal ment az első napjára az iskolába. Gyönyörű lénynek tartja őket, és igazat adtam neki. Azok és nagyon okosak. Abba nem mentünk bele, hogy mit keresnek itt, ebben a világban, hányan vannak, hogyan lehet velük találkozni, mert nem volt rá elég idő. Igyekeznem kellett, hogy időben elkészüljek, s ne várassam meg Saphirát.

A következő problémával akkor szembesültem, amikor indulásra készen álltam a sárkány mellett és tanácstalanul néztem rá, a hátára, és újra rá, mintha telepatikus úton megértethettem volna vele, hogy mi a baj. Nem volt se nyereg, se egyéb szállításra alkalmas rögzítési lehetőség. Már majdnem megkérdeztem, hogy a lábaiba fog-e tartani, míg odaérünk, amikor mellém ért Godrik.
- Gondolnod kell egy olyan eszközre, amiben elvihet, vagy amiben megkapaszkodhatsz. Ez a beugró a suliba, kíváncsiak, ki hogyan találja fel magát. – mondta, miközben simogatta az állatot.
- Hát jó. Attól nem félek, hogy leesem, láttam, hogyan kapott el téged, de szeretnék mindent jól látni. Így inkább egy nyerget szeretnék a hátára, persze ha beleegyezik. Miután megkaptam a néma engedélyt, egy kis biccentést a fejével, létrehoztam a kívánt tárgyat. A tudatalattim kiegészítette pár okos részlettel, mint egy amolyan biztonsági öv, ha fejjel lefelé lennénk egy darabig, vagy akár élesen felfele repülnénk vagy lefelé zuhannánk. Vetettem még egy elégedett pillantást a munkámra, majd Saphira úgy helyezkedett, hogy a lábát használhassam lépcsőként, amíg fel nem jutok a helyemre. Meglepően könnyen ment, de nem tudtam sokáig örülni, mert szinte azonnal el is indultunk. Félelmetes, mégis felszabadító érzés volt. Valahogy az összes izmát éreztem dolgozni, lélegzetelállító volt, és ekkor még nem is repültünk magasan. Ámulatból bámulatba estem, miközben igyekeztem minél több dolgot látni, és befogadni. Arról fogalmam sem volt, hogy merre mentünk, még az irányt se tudtam volna megtippelni, de tudtam, bízhatok benne, hogy oda visz, ahova kell. Először csak nyugodtan repültünk a célunk felé, majd hirtelen tett egy éles balfordulatot. Várt. Örömteli kiáltásommal elárultam magam, mennyire tetszik ez az új élmény, s az állat büszkén fitogtatta tudását és erejét. Földöntúli boldogság járt át arra a pár pillanatra. Kicsit csalódottan szálltam le a hátáról, amikor ruganyos landolással földet értünk. Legalábbis azt hittem, hogy földet, de ez a hely inkább úgy nézett ki, mint ha a felhőkön állnánk. Kicsit ruganyos volt, kicsit süppedős, mint a hó, de nem volt se hideg, se vizes. Szürkésfehér színe is inkább felhőhöz tette hasonlóvá. Saphira miután elköszönt: hátrafordult és a fejével a testéhez szorított és kicsiket fújtatott, elrepült. Akkor vettem csak észre, hogy nem vagyok egyedül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.