Sajnálatomra Godrik nem volt otthon, de titkon arra számítottam, hogy időközben betoppan és csatlakozik, ezért neki is odakészítettem egy teáscsészét, és egy kistányért. Walter nem vont kérdőre a teríték láttán, megtartotta magának a gondolatait. 

Evés és teázás közben arról mesélt, milyen volt, amikor ő volt a helyzetemben, amikor minden a feje tetejére állt, de az igazság az, hogy szerintem, annyira rég lehetett, hogy egy részét nem akarja a maga elrettentő és kétségbeejtő valóságában feltárni előttem. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nem emlékszik már rá teljesen, s mint oly sok mindent, ezt is megszépítette az idő múlása.
Ettől függetlenül nagyon élveztem a beszámolóját, mert egyre jobban idevalónak éreztem magam, s még talán el is hittem, hogy igen, ez nekem is menni fog, képes vagyok rá. Persze, könnyű esti sétának azért korántsem nevezném azokat a megpróbáltatásokat, amiket még mind ki kellett álljak, de már láttam egy szeletét annak, milyen, ha sikerül túllépnem, feldolgoznom azokat. Sosem lesz egy egyszerű és könnyű dolog, részt venni a világ történéseiben árnyékként, jószívű segítőként, s tényleges beleszólásom még sincs a dolgok alakulásába. Ezt a részt lesz a legnehezebb elfogadnom.
Csak érzéseket tudok sugallni, jelzéseket adni, s ha megtörténik a legrosszabb, segítek átkelni. De talán sokszor az is elég, ha az ember érzi valahol, nincs egyedül. Nekem emberként sokszor volt ilyen érzésem, hogy mintha figyelne valaki. Egyszer megnyugtatónak találtam, máskor inkább hátborzongatónak. Volt, egy este, amikor konkrétan úgy éreztem, mintha egy tényleges személy lenne velem egy szobában, s este, amikor lefeküdtem, éreztem, mintha valaki átkarolna, s még a keze súlyát is éreztem a takarómon. Olyannyira valóságos volt, hogy felültem, felkapcsoltam a villanyt, körbe néztem, s meg is tapogattam a helyet magam mellett, de nem éreztem, láttam semmit és senkit. Amikor újra lefeküdtem, s elhelyezkedtem, megint éreztem, mintha valaki átkarolna, de ezúttal nem keltem fel, úgy éreztem, hogy csak vigyázni szeretne rám, és én ezt hagytam, jóleső érzés volt. Beszéltem is hozzá, megköszöntem a megnyugtató érzéseket, és jól aludtam aznap éjjel. Így visszagondolva lehet, hogy egy épp őrjáratot teljesítő angyal lehetett a látogatóm. Furcsa, amikor az ember belát a dolgok mögé, amikor beigazolódik a megérzése.
Amikor ezt elmeséltem Walternek, akkor csak mosolygott. - Ha tudnád, melyik év, melyik napján lehetett, még azt is ki tudnánk deríteni, ki volt, de biztos, hogy angyal volt. Már akkor is lehetett valami a kisugárzásodban, amivel vonzottad őket magadhoz. – somolygott, és vett még a teasüteményből.
Jól eső érzés fogott el a szavai hallatán, de egy másik hang ki is zökkentett az álmodozásból.
- Sziasztok! Teadélutánt tartotok? Jut nekem is? – hadarta el egy szuszra Viola a mondanivalóját, s már el is foglalta a Godriknak szánt helyet, s válaszra sem várva töltött a teából.
Csak mosolyogtunk mindketten. – Szia! – köszöntöttük. – Természetesen! De nem teadélután ez, csak egy kis pihenés két óra között. – tettem hozzá.
Mivel nem siettetett, ezért megkérdeztem, hogy mikor kezdődik az óra.
- Máris! Amint megbeszéltem valamit Walterrel. Megbocsátasz? – fordult is az említett személyhez.
- Persze! Úgyis van egy kis dolgom még mielőtt elindulnánk. – válaszoltam a szobámhoz közeledve. Azt terveztem, hagyok Godriknak egy kis vicces – kedves üzenetet, hogy tudja, gondoltam rá és hogy ő is gondoljon rám vacsorakészítésnél. Reméltem, hogy időben hazaérek. Nem tudhattam, mekkorát tévedtem megint…

Mire újra kiértem a kertbe, addigra tanítóim is befejezték a fontos dolgok megvitatását, s az asztal mellett állva vártak rám.
- Épp indulni készültem. – mondta Walter – De el szerettem volna köszönni. Holnap nem találkozunk, ha lesz egy kis időd, tájékozódj az órarendedből! Sziasztok! – s egy mosollyal köddé vált.
Ebben a pillanatban Viola fordult hozzám – Felkészültél? – kérdezte.
- Mire? – kérdeztem vissza bizonytalanul. – Még nem volt időm beleolvasni az órarendbe. – tettem hozzá mentegetőzve.
- Enyje. Nos, a mai óránkat az erőd, képességeid felmérésével, használatával töltjük. Megtanulod irányítani az érzelmeidet, és megnyugtatni előbb magad, majd ezt kivetíteni a környezetedre. – hadarta egy szuszra, meg sem várva, hogy végig gondoljam mit is jelent ez. – Indulunk is, kérlek, fogd meg a kezem!
Így tettem, és egy pillanattal később egy zöldellő, virágokkal borított mezőn találtam magam. Körülöttem a legkékebb ég, ragyogó napsütés és csivitelő madarak. Legalábbis elsőre azt hittem, csak boldogságukban csivitelnek. Minél tovább hallgattam, annál bizonyosabb voltam abban, hogy nem énekelnek, hanem inkább veszekednek valamin. Nem is gondoltam, hogy ez előfordulhat itt. Hiszen mindenki olyan békés, kedves, még az állatok sem űzik egymást.
- Figyelj oda a madarakra! Hallod a hangjukat? Milyen érzéseket tudsz kiolvasni belőlük?
- Igen, hallom. Mérgesek és idegesek. Mintha veszekednének valamin. Talán könnyebb lenne, ha érteném, mit mondanak. De miért nem értem? Azt hittem itt a hegyen minden állatot meg tudunk érteni.
- Egész jó. Szeretnéd érteni őket?
- Igen. Akkor talán tudnék segíteni.
- Rendben, akkor mond utánam: anim.
Megtettem, s ez után hirtelen érteni kezdtem őket.
- Megmondtam, hogy ne merészeld ellopni tőlem a tollakat és a mohát, amit a fészkemhez hoztam! Keress magadnak másikat!
- Nem loptam el! Elmentem keresni magamnak, ahogy kérted, és mire visszajöttem, nem voltak ott! Nem tudom ki vihette el őket, nézd csak meg, nincsenek itt, csak amiket én gyűjtöttem!
- Mert biztosan eldugtad őket! Kezdhetem elölről a gyűjtögetést! Így nem lesz elég időm udvarolni! Még a végén egyedül maradok miattad!
- Ne kend rám, nem tehetek róla, hogy nem fogtál hozzá korábban! Nem én voltam, aki elvette! Az is lehet, hogy elfújta a szél, körbe néztél a földön ahelyett, hogy engem gyanúsíts?
- Áh, úgyis tudom, hogy nem mondasz igazat!
S csak mondták, mondták tovább, míg a tündér közbe nem avatkozott.
- Szervusztok! A nevem Viola. Kereszt anyja vagyok ennek a leendő angyalnak, akit Lilien-nek hívnak. Szeretnénk nektek segíteni.
- Sziasztok! – köszöntem én is, kicsit bátortalanul. Mégis mit vár tőlem Viola? Hogyan tudnék én segíteni nekik? Szedjek mohát és tollat az első madárnak? – Azt gondolom, hogy okosabban is meg tudnátok ezt a problémát oldani. – kezdtem el a mondanivalóm.
- Szóval azt hiszed, hogy amiért madarak vagyunk, nem vagyunk elég okosak? Ez nem túl kedves tőled! Azt hittem az angyalok kedvesek, s nem gonoszkodnak másokkal! – vágott vissza a sértett szárnyas.
- Nem, nem gondolom, hogy buták vagytok. Csak azt gondolom, hogy teljesen feleslegesen töltitek az időt azzal, hogy veszekedtek, mert nem tudtok rájönni arra, mi is történt. Sokkal inkább arra kellene az időt fordítanotok, hogy együtt találjatok megoldást, ha már egyszer barátok vagytok! – válaszoltam a lényegre tapintva. – Szerintem inkább te nem vagy elég kedves a barátoddal, hogy olyannal gyanúsítod, amit nem biztos, hogy elkövetett. Nem gondolod?
Az előbb még harcias madár bűnbánóan nézett társára.
- Tényleg nem én vettem el a fészkedből a tollakat és a mohát. Remélem, hiszel nekem. – mondta a másik szomorúan.
- Hiszek neked. Sajnálom. Nagyon mérges lettem, és valamiért téged kezdtelek el okolni. Talán mert félek attól, hogy egyedül maradok, és neked meg családod lesz, és nem lesz időd rám többé. – hajtotta le szomorúan a fejét.
- Ó. Sosem gondoltam volna, hogy te félsz valamitől is. Mindig te voltál az erősebb és ügyesebb! Felnézek rád, és nem szeretném, hogy azt hidd, ha családom lesz, elfelejtelek és magadra hagylak!
A harcias kismadár csak ült az ágon, és csendben maradt. Sajnálta magát, hogy nem találhat asszonykát ilyen kényelmetlen, dísztelen fészekkel. Sajnálta, hogy ilyen ostobán viselkedett barátjával, s rosszul érezte magát amiatt, hogy ő olyan könnyen megbocsátotta neki ezt a faragatlan viselkedését.
- Ha adhatok egy tanácsot - kezdtem bele megint – fogjatok össze. Szívesen itt maradunk még pár percet, hogy elmehessetek együtt moháért és tollakért, és együtt kidíszítsétek a te fészkedet is, így ugyanannyi esélyetek lesz párt találni mind a kettőtöknek.
Mindketten beleegyeztek, megölelték egymást, s elrepültek. Míg távol voltak, Viola engem kezdett faggatni.
- Mit éreztél?
- Először haragot, idegességet. A félelmet utána tudtam beazonosítani. Aztán sértettséget és szomorúságot a másik madártól, akit megbántott a másik. De közben volt ott egy kis bizalom és hit abban, hogy megoldódik ez a gondjuk.
- Elsőre nem is rossz. Sok érzelem van ilyenkor jelen, vannak erősebbek, és amik csak szinte felvillannak és eltűnnek, nehéz mind beazonosítani, és kitalálni, hogyan is segíthetünk. Ők barátok, így könnyű volt kibékíteni őket. Jól csináltad. Az első feladatot rendben teljesítetted. A következő nem lesz ennyire egyszerű, de itt vagyok veled. Bármi kérdésed van, segítek. – szorította meg a vállam.
- Köszönjük! – csivitelték a madarak immár egyetértésben és boldogan.
- Szívesen! Viszlát! – köszöntünk mi is el, és máris valahol máshol voltunk.

Egy erdei tisztáson voltunk, a levegő érezhetően hűvösebb volt itt. Nem hallottam semmilyen hangot.
- Nem hallok semmit. – mondtam Violának, mert nem értettem mire várunk.
- Itt kellene lenniük, valami miatt megállhattak, nézzünk kicsit körbe, gyere velem. – S ezzel elindult az egyik irányba, ahonnan várta őket, akármik is legyenek. Először nem láttam és nem halottam semmit a saját lépteinken kívül. Viola olykor-olykor megállt, mintha hallgatózna, vagy inkább mintha letapogatná a környezetét. Mindig pontosan tudta merre kell tovább mennünk, pedig nem volt se ösvény, se számomra látható jelek az aljnövényzetben.
Miközben mentünk éreztem a kisebb állatokat, ahogy félnek, elbújnak. Szinte hallottam a szívverésüket, de nem mindegyikét. Csak egyet-egyet, pedig biztosra vettem sokkal több állat van itt, mint amennyi jelenlétét képes voltam érzékelni. Hirtelen megtorpant és becsukta a szemét. Én is így tettem, hátha érzek vagy hallok majd valamit, amit ő előbb vett észre. Nekem sokkal tovább tartott a folyamat. Nem tudtam mit csinálok, csak hagytam az ösztöneimet, a tudatalattimat dolgozni. Mintha belém lett volna programozva, csak hagyni kellett volna, hogy átvegye az irányítást. Olyan érzés volt, mintha lebegve szétfolytam volna, s elkezdtem érezni és szagolni és látni egymás után úgy, hogy közben ugyanott álltam csukott szemmel, ahol az előbb. Furcsa, de izgalmas, érdekes érzés volt. Lassan elkezdtem körbe tapogatni a környezetünket. Ahogy távolodtam, egyre jobban erősödött egy szag és egy nyüszítő hang. Majd éreztem az érzéseit, mielőtt megláthattam volna: düh, harag, fájdalom, félelem, bosszú, önvád. Talán többet is ki tudtam volna szűrni a sokból, ha vissza nem rángat a testembe a hirtelen megszólaló Viola. Úgy megijedtem, hogy egy percig nem bírtam rendesen levegőt venni, s a szívem majd kiugrott a helyéről. Pedig nem vagyok egy ijedős típus.
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nagyon jól csinálod. Sajnos ezt nehezebb elmagyarázni, mint megmutatni, rávezetni hogyan csináld, így inkább ezt választottam. Tudom, hogy mindig nagyon sok kérdésed van. De most nincs idő mindre, így kicsit megkerültelek. – magyarázta a tündér.
- Semmi baj. Nehéz elvonatkoztatni attól, amit érzékelek és megkülönböztetni a valóságtól. Láttam a csapdába esett farkast, és valamiért azt hittem, hogy a többiek támadtak meg, azért ijedtem meg annyira.
- Értem. Gyere, menjünk közelebb. Közben pedig kérlek próbálj nyugodt maradni. Gondolj arra, hogy segíteni akarsz és igyekezz ezt sugározni felé.
- Rendben. Megteszem, amit tudok. Meg tud támadni?
- Nem. Nem okozhat kárt benned, lát és hall, de mi csak szellemek vagyunk neki.
- Értem, akkor nem is tudjuk kiszabadítani? – kérdeztem vissza szomorúan.
- De igen, bár nem ölthetünk testet, azért vannak kiskapuk. Például megfoghatunk átmenetileg tárgyakat és arrébb helyezhetjük, vagy például szétfeszíthetjük a csapdát, amíg kiveszi a mancsát belőle. De túl sok idő telik el, cselekednünk kell, ha meg akarjuk menteni az életét.
- Rendben, menjünk. – S már indultam is. Nem szeretném mindjárt a halált megismerni ilyen közelről, akkor sem, ha az egy állaté, s nem egy emberé. Megdöbbentem a hirtelen jött érzésektől, a sajátjaim kavarogtak az övéivel, s nem volt egyszerű rendet tenni, kiválogatni, s a jókra koncentrálni. Meg szeretném menteni, de mennyire nehéz nézni, érezni egy szenvedő lényt, miközben nekem arra kell törekednem, hogy megnyugtassam. Nehéz egyszerre ennyi felé figyelni, és kimerítő. Még csak pár perce vagyunk itt, de már alig állok a lábamon. Jól jönne most egy boszis trükk, amivel újra erőre kaphatok. De majd később, most cselekedni kell.

Egyenesen a farkashoz mentünk, és szétfeszítettük a csapdát, majd óvatosan kivettük belőle a mancsát, mert már ehhez sem volt elég ereje szegénynek. Nem volt idő a magyarázatra, Viola megkezdte a gyógyítást, gyógynövényekkel vonta be a sérült mancsot, s bekötözte. Az állat nagyon gyenge volt, de figyelt, szemeivel követte a mozdulatainkat. Varázsoltunk neki egy kis enni és innivalót, hogy erőre kapjon, s miközben néztük, ahogy falatozik, hirtelen mögöttünk mozgás támadt, annyira megijedtem, hogy elfeledkeztem arról ki és mi vagyok, hol vagyok, ha Viola el nem kapja a karom, biztos megpróbáltam volna elszaladni. Viola kizökkentett és amint sikerült kicsit megnyugodnom, észre is vettem, hogy csak a falka néhány tagja jött megkeresni őt. Lenyalogatták, próbálták lábra állítani, hogy haza vigyék, s gondját viseljék. Sokáig el tudtam volna nézni ezt a törődést és szeretetet, amit adnak egymásnak, de tanítóm megfogta a kezem, s bólintott, mikor a szemeibe néztem. Tudtam, mennünk kell. De talán még egyszer láthatom őket.

Mire újból felnéztem, a három kapunál találtam magam, s Viola eltűnt mellőlem az egyik hogy is mondjam, olyan ügyintéző féle angyalhoz, s egy köteg papírt tartott a kezében. Elég közel voltam ahhoz a kapuhoz, amin a lelkek a Földre, az új életükbe mehettek. Közelről láthattam, ahogy egyesével besétálnak a ragyogó kék és napsárga színes felhőkbe, s kicsit idegesen mosolyognak.  Néhányan becsukták a szemüket, mintha átadnák magukat a sorsnak. Régen így neveztem volna. Most talán úgy mondanám, hogy Istennek. Nem féltek, tudták, hogy vigyáznak rájuk, hogy van, akihez fordulhatnak. Persze nem volt ez mindenkinél ugyanilyen, volt, aki nem nagyon akaródzott visszamenni, így az őrségnek kellett közbe avatkoznia. Épp egy ilyen esetnek voltam fül- és szemtanúja, amikor kiáltozás közepette valaki karon ragadott és már csak azt éreztem, hogy zuhanok a semmibe. Eltűntek a színek, s helyette a sötét és sivár feketeségben zuhantam, s nem tudtam, mitévő legyek. Aki magával rántott, már eltűnt mellőlem, sem őt, sem mást nem láttam. Becsuktam a szemem, s egyre idegesebben próbáltam kitalálni valamit, ami megmenthet. De az agyam csak nagy nehezen ocsúdott fel a döbbenetből, s mire épp eszembe juthatott volna, hogy varázsolnom kellene, becsapódtam a jéghideg vízbe. Az első gondolatom az volt, hogy nem tudok úszni, egyre idegesebben és kétségbeesettebben csapkodtam magam körül, s nem láttam továbbra sem semmit a feketeségen kívül, még a víz is fekete volt. Se egy lámpafény, se csillag vagy hold az égen, semmi támpont, semmi remény. El- elsüllyedtem, majd még erősebben csapkodva, újra felküzdöttem magam a felszínre, hogy levegőhöz jussak. Éreztem, hogy a hidegtől elmerevednek az izmaim, fáztam, s féltem. S közben nem tudtam gondolkodni, csak az járt a fejemben, hogy levegő kell, csapkodnom kell, úristen, de hideg van, halálra fogok fagyni!
Nem tudom meddig küzdhettem így, már nagyon fáradt voltam, s a kezeim – lábaim sem akartak többet engedelmeskedni. Feladtam. Nem volt erőm tovább küzdeni. Még levegőt sem vettem, csak elsüllyedtem tehetetlenül, gondolatok nélkül.

Eközben a hegyen rengeteg dolog történt. Viola kiabálva próbált meg engem figyelmeztetni, az őrök is megpróbáltak elérni engem, elengedve azt, akit épp át akartak kényszeríteni a kapun. Engem nem értek el, a másik lélek pedig kapott az alkalmon, s megpróbált elmenekülni, de persze hamar elkapták. A többiek pedig lázasan próbálták kideríteni, ki volt, aki magával rántott, s hogy hova kerülhettem. Mert ilyen eddig még nem történt. Soha. Majdnem esetek történtek párszor, de ritkán, s mindig meg tudták fékezni. Az angyalok nem voltak egy véleményen. Akadtak, akik azt mondták, hogy semmi pánik, hiszen közülük való vagyok, akkor tudok varázsolni és vissza is térhetek, de minél több idő telt el, annál kevésbé hittek ebben az elméletben. Viola megtört, és maga akart a keresésemre indulni. A hír gyorsan terjedt, s nagyon hamar megjelent ott Walter, Vendel és Godrik is. Bizottságot alakítottak, s aznapra még több őrt kértek szolgálatra, s még állatokat is beosztottak. A nyilvántartásból kiderítették, ki volt, aki áthúzott a kapun, s elindult egy különítmény oda, ahova neki mennie kellett. Titkon azt remélték, egymásba kapaszkodva értünk a céljához, s most ott ragadhattam valahol a környezetében. De mindenek előtt, ki akarták hallgatni a tettest. Általános izgalom, sugdolózás, feszültség lett urrá szinte mindenkin. Senki sem gondolta, hogy ilyen vagy akár csak hasonló megeshet itt. S szomorúak voltak, amiért nem tudták megakadályozni. S féltek, mert nem akartak hasonló helyzetbe kerülni. Godrik nagyon maga alatt volt, s szomorú. Épp vidáman a vacsorát készítette, amikor eljutott hozzá a hír. Saphira szállt oda elmondani, mielőtt szolgálatra jelentkezett volna. Viola és Walter annyira elmerültek a saját gondolataikban, hogy róla el is feledkeztek. De nem hibáztatta őket. Tudta, hogy nem az ő hibájuk. A különítménybe nem akarták bevenni egyikőjüket sem, de könnyebb úgy keresni, ha velük van valaki, aki ismeri a keresett személy kisugárzását, érzéseit, gondolatait. Könnyebben rá tud hangolódni, s ezáltal segít a többieknek is ezt tenni. Ezt nehéz elmagyarázni, hinni és érezni kell. Vendel volt, aki velük tarthatott, hiszen tapasztalt, s nem esett olyan könnyen kétségbe társainál. Egy varázslattal egymáshoz kapcsolták magukat, hogy senkit se veszíthessenek el, hiszen még nem keltek át úgy a kapun, hogy nem tudták hova is mennek pontosan.
A különítmény, aki a keresett lélekhez ment kihallgatni, s megnézni vele maradtam-e, hamar visszatért, hiszen nem találtak meg, s csak annyit tudtak kideríteni, hogy amint átmentünk a kapun, elsodort minket a nagy szél egymástól. Az ottani környezetet azért még átfésülték, majd visszajöttek. Vendelnek egyre inkább az az érzése volt, hogy ha együtt maradtunk volna, akkor vissza is tudtam volna találni. Így olyan helyen lehetek, ahonnan nem tudok szabadulni. Nem is sejtette, mennyire igaza van.

Kinyitottam a szemem, csípte a hideg víz, de már nem tudtam visszacsukni. Kapaszkodnom kellett még a reménybe, hogy meglátok valakit vagy valamit, ami segítségemre lehet, s megmenekülök. Hinnem kellett. Hiszen nem halhatok meg! S ekkor eszembe jutott: már meghaltam. Angyalnak tanulok, boszorkány is vagyok. A felismerés annyira megnyugtatott, hogy újra tudtam gondolkodni. Lázasan kutattam az elmémben egy varázsige után, ami segíthet. Nem tudtam felidézni, mit is mondtak, ezek bárhol működhetnek? Ahogy kerestem az információkat a fejemben, egyszer csak megláttam egy halvány sárga derengést. Nem volt túl fényes, de a végtelen sötétségben mégis jól látható volt. Bármi jobb ennél, hogy itt lebegek a hideg vízben, mozogni nem tudok, levegőt sem kapok. Éreztem minden másodperc múlását, az emlékeim a régi időkről lassan visszatértek. Nem éreztem a hideget sem, nem láttam a fényt, nem kellett már a levegő. Nem voltam magam, lassan szűntem meg létezni. Csak a nyugalom maradt, a mozdulatlanság.

Valahol messziről zúgást hallottam. Először fel sem tűnt, hogy az a valami, ami zavar, az zúgás. Mintha hirtelen kipukkadt volna egy buborék, s most eljutna hozzám mindenféle zaj. Úgy éreztem magam, mintha még mindig a vízben lennék. Mintha a víz ide-oda sodorna, s lebegnék. De már nem volt hideg, s nem voltam vizes, kaptam levegőt. Eddig észre sem vettem, hogy kapok levegőt. Nagyot sóhajtottam, s egy nagyot nyögtem is fájdalmamban. Nagyon fájt levegőt venni, de közben nagyon jó érzés volt. Azt jelentette, hogy még élek. Vagy létezem, legalábbis nem ott vagyok, ahol azt hittem elpusztulok. Nem tudom mennyi ideig lehettem a vízben. Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
Motoszkálást hallottam, mintha valaki közeledne. Izgatott lettem, s megpróbáltam mozdulni, kiáltani, hogy itt vagyok, de nem ment. Nem tudtam megmozdulni s egy árva hang sem hagyta el a számat. Csak gondolkodni tudtam, s levegőt venni. Mintha be lettem volna zárva valahova.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.