Egy idegen testben rabként léteztem. Miután elfogadtam, hogy nem tudok mozogni, minden erőmmel a kisugárzásomra figyeltem, s ezzel próbáltam meg üzenni a külvilágnak, itt vagyok, segítsetek. Nem jött válasz. Minden nap (?), a szokott időben (?) hallottam az ismerős csoszogást. Először mind egyforma volt, de aztán rájöttem, hogy némelyik különböző. A hallásom élesedett. Nagyon unatkoztam, és ez lefoglalt. Már megpróbáltam mindegyik varázslatot, amit eddig tanultam, de egyik sem működött. Feladtam a próbálkozást, és elkezdtem a zajokat elemezni, amiket hallok. Ez volt az egyetlen dolog, amivel információkat tudtam szerezni. Már elég sok mindent sejtek. Azt hiszem, egy testben vagyok, mert ismerős érzés, csak furcsa, mintha valaki más cipőjébe bújnál, lehet, hogy jó a méret, s nem idegen a fazon sem, de máshogy van kitaposva. Mégsem illik a te lábadra, nem érzed kényelmesnek. A zajokból arra következtetek, hogy egy kórházban lehetek. Az ismerős zúgás talán felkapcsolva hagyott lámpákból jön. Az ütemes csipogás gépek zaja lehet, talán ezek figyelik az embert, akiben itt ragadtam rabként. A szám ki van száradva. Kellemes meleg van bent, érzem a plédet a testemen, de mozogni nem tudok. Akik bejönnek, sosem beszélnek. Néha eljut hozzám egy –egy hangfoszlány, a csukott ajtón keresztül, de minden nagyon csendes, és zavaróan nyugodt.
Mióta „felébredtem” ma először érzem, hogy valami más lesz. Többször jönnek-mennek a szobában, s most először mások is jönnek a szokásos lépteken kívül. Valaki megfogta a kezem, s beszél hozzám. Nem, nem hozzám, a testhez. Próbáltam keresni egy másik lelket, de nem találtam. A hang olyan dolgokat mesélt nekem, amikről nekem fogalmam sem volt. Néha, néha elcsuklott, s végül sírni kezdett.
Búcsúzott, s amikor ezt felismertem, először sajnáltam a hölgyet, aki könnyezve szorongatta a börtönöm kezét, aztán egy pillanat múlva kezdtem pánikba esni. Mi lesz velem, ha lekapcsolják a gépeket, s megszűnik dobogni a szív? Nem tudom, hogyan kerülhettem ide egyáltalán, de gondolom azért, mert a saját lelke már nincs itt, és a gépek tartják mozgásban már csak. De ha nincs itt a lelke, akkor nem jön ide angyal, hiszen nincs kit átkísérni, és itt fogok lebegni a semmiben, vagy ami még rosszabb, folyamatosan beragadok az itteni porhüvelyekbe, s ezerszer meg kell halnom?!?! Ez a gondolat nagyon nyomasztó volt, így ezt inkább igyekeztem háttérbe szorítani, majd ráérek ezen gondolkodni, ha tényleg ez fog történni. Gondolkodnom kell, gyerünk, menni fog. A nőbe van lélek, talán ha meg tudnám egy kicsit is moccantani ezt a testet, akkor felfigyelnének, hogy van itt még valaki. Erőlködöm, hogy csak egy kicsit megrezzenjen az egyik ujja, vagy egy sóhaj, vagy kinyissa a szemét, de semmi. Akármit próbálok, nem sikerült kicsikarnom egy apró rezdülést sem. Arra lettem figyelmes, hogy kellemes meleg vesz körül. A nő már nem sírt, kezdett beletörődni, hogy így a jobb, nincs értelme a további időhúzásnak. El kell őt engednie, s látszott rajta, hogy kezd megnyugodni. Éreztem a nyugalmat magam körül, a beletörődést, a gyászt, és a fájdalmat. Minden lelki erőmmel megpróbáltam a nő mellett lévő angyalnak jelezni, hogy itt vagyok. Tudtam, hogy sikerülnie kell, különben megint magamra maradok. Becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem (persze csak gondolatban, így próbáltam koncentrálni, s megnyugodni), és kiválasztottam egy érzést. Reméltem, hogy elég szokatlan lesz ahhoz, hogy felfigyeljen rám. Teltek a másodpercek, s nem éreztem változást. Bejöttek többen a terembe, s a nő megint sírni kezdett. Kitartóan koncentráltam a haragra. Dühös voltam, s mindent ebbe az érzésbe sűrítettem. Akartam, hogy megtaláljon. De jelét nem vettem annak, hogy történt volna bármi, amiből arra következtethettem volna, hogy észre vett volna. Egy különös hullámot érzékeltem valahol tudat alatt. Egyre mérgesebb lettem. Akik bejöttek, halkan beszéltek: egy pap, egy orvos, és egy nővér. Majd csend lett, s rájöttem, hogy nem mozog a test, nem vesz levegőt, s nem pumpál a szíve, s ekkor éles hang visított bele a csendbe. A gép is jelezte, nincs élet a testben, nem vettek észre, és mindjárt eldől, mi történik. Furcsa dolgot éreztem. Szerintem nincs is erre megfelelő szó, csak körbe tudom írni. Olyan érzés lehet, mintha madártoll lennél a szélben. Nem tudsz tenni az ellen, ami történik, csak utazol, lebegsz, s kivárod, mi történik. Ilyen lehet egy tornádóban. Csak ott túl gyorsan történik minden ahhoz, hogy fel tudd fogni, dolgozni, ez annál sokkal lágyabb. Érzed, hogy itt nincs helyed már, hogy menned kell, hogy valami kis lyukon ki kell csúsznod arról a helyről, ahol eddig voltál. De nem tudsz irányítani, csak érzékeled, hogy megtörténik. Nagyon furcsa érzés. Kétségbeejtő. A tehetetlenség megbénít, s feldühít. Egyre erősödik az érzés, hogy mennem kell, érzem, hogy húz egy láthatatlan erő. Még azt is elfelejtettem, hogy dühösnek kell lennem. Kába leszek, s elvesztem a kapcsolatot a valósággal. Hangfoszlányok jutnak el hozzám olykor, de nem tudom mennyi idő telt el, s hogy mi történt, nem érzékelek mást, csak hideget. Még szinte álmodva pislogok párat, de csak sötétséget érzékelek. Nem erőltetem, hiszen úgy sem látok semmit, tartogatom az erőmet későbbre. Még gondolkodni sem igazán megy. Alig fogom fel mi történik, nem érzékelem az idő múlását. Még mindig olyan érzésem van, mintha lebegnék, és még mindig hideg van. Álomtalan álomba zuhanok, s elvesztem a kapcsolatot a külvilággal.

Szellő lebbent vagy mozgok? Ebben az állapotban csak a tudatom szélét súrolja némi információ. Sokáig nem érzek mást, majd azt veszem észre, hogy valaki mintha beszélne, de hogy hozzám, vagy sem, nem tudom, nem értettem. Izgatott suttogás, de mintha túl messziről jönne, hogy értsem. Újra elalszom.

Hosszú, mély „alvásból” ébredem. Mindenem el van gémberedve, az agyam még képtelen dolgozni, lassan jutnak el az információk hozzám. Puha, meleg helyen fekszem. Kellemesen érzem magam. Úgy érzem: biztonságban vagyok, gyógyulok, energiával és reménnyel töltődöm. Már nem érzem olyan kilátástalannak a helyzetem. Ahogy fekszem, még mindig mozdulatlanul, egyre inkább magamhoz térek, s kezdek feléledni. Mintha a szobában lévők is megéreznék ezt, izgatottan várják, mi fog történni. Ragyogó napsütés van, csukott szemmel is érzem, látom. Megmosolyogtat, s közben kinyitom a szemem. Két mosolygós arcot pillantok meg fölém hajolva. Egyikük máskor csibészes szemében könnycseppek gyűlnek, s nagyot sóhajt: tudtam! Tudtam, hogy sikerül!
- Godrik. – suttogom halkan. Rég nem beszéltem, kicsit rekedt a hangom. – Azt hittem, már nem láthatlak többé! – s én is sírtam, de aztán megszólalt a másik őrzőm is.
- Elküldtem a jó hírt mindenkinek! Ezzel biztosan feldobtad sokak napját! A kettőnkét nem is számítva! Jó újra látni és hallani, na gyerünk, ki az ágyból Csipkerózsika, itt a herceged, vagy százszor megcsókolt már, hogy magadhoz térj! Jól megvárattál minket, kerek egy hete fekszel tudattalan az ágyadban, s persze nem is azonnal találtunk meg. A kritikus a 7. nap lett volna, de hála Ezékielnek és persze Gabrielnek, a 4. nap vissza tudtak hozni!
- Kik ők és honnan tudták hol vagyok?
- Ezékiel, nos ő az angyal, aki a gyászoló nőhöz ment vígaszt nyújtani. s Érzékelt valakit, valakit nem odaillőt, s persze hallott rólad. Amint tudott, jelzett Gabrielnek, az Első Angyalok közül az elsőnek, mert csak ők tudnak lelket elhozni a Földről ide úgy, hogy nem kell tovább haladniuk. S nem kell nekik a fizikai test halála hozzá. Ezékiel nem tudott elhozni, mert nem ahhoz a testhez tartoztál. Sokan aggódtunk érted!
- Ó, értem! Azt hittem végig, hogy nem is vett észre. Nem sikerült túl sokáig fenntartanom a jelet. Elvesztem. Sötétség szívott magába.
- Alig talált meg téged Gabriel így is, hogy tudtuk, merre voltál. Jó mélyre süllyedhettél, hiszen egy sóhaj volt csupán, amit a Főangyal érzékelt, s követhetett. De ennyi elég is lesz a rossz dolgok visszaidézéséből. Tekintsünk előre, a szebb jövő felé, hiszen ezen már úgysem változtathatunk! Na menj, szedd rendbe magad, mert mindjárt megjönnek a tanítóid! – szólt Vendel.
Magunkra hagyott minket Godrikkal. Megpróbáltam felkelni, de csak nehezen tudtam mozogni, mint egy betegség után. Erőtlennek és merevnek éreztem minden tagom, így Godrik megfogta a kezem és segített: támasztott, tartott, húzott, tolt. Esetlenül és szavak nélkül álltam előtte, míg meg nem ölelt.
- Köszönöm! Hiányoztál! – mondtam halkan.
Rám nézett és elmosolyodott.
- Te is hiányoztál! De tudod, többet ne kalandozz így el, mert bele fogok őrülni! Nagyon aggódtam! – mondta, s megajándékozott azzal a kisfiús mosolyával, amit annyira szerettem.
- Ha rajtam múlik, akkor megígérhetem, de ez sem rajtam múlt. – szögeztem le. Gyengéden megsimogattam az arcát. Álltunk ott ölelkezve, milliméterekre egymástól, egymás szemében a mindenséget látva. Úgy éreztem meg kell csókolnom, hogy ez a pillanat örökké tartson. De mire mozdulhattam volna, hatalmas hangzavarral megérkeztek a többiek. Gyorsan loptam egy puszit, majd betámolyogtam a fürdőbe. A tükröt kerültem először, megfésülködtem, tiszta ruhát húztam, fogat mostam. Igaz csak pár dolog, de jobban éreztem magam tőle. Távozóban mégis belenéztem a tükörbe: sápadt, szinte szürke voltam, de nem ez miatt léptem közelebb. Tátott szájjal tapogattam a szemeim s a hajam. Szőke, hullámos fürtök között egy barna tincs virított. Korábbi sötét szőkésbarna, sőt inkább csak barna hajam színe sehol. Eddig csak egyenes hajamban hullámok voltak. De ami ennél is jobban meglepett, az a szemem színe. Korábban barna szemem jeges kékre változott! Elképedve bámultam magam, míg Godrik halk kopogása rá nem ébresztett miért is jöttem s mi vár még rám. Megrántottam a vállam, s félősen mosolyogva kiléptem lakótársam mellé.
- Nem is mondtad, hogy így megváltoztam! – jegyeztem meg színlelt felháborodással.
- Mert nekem nem az a fontos, hogy hogy nézel ki, hanem hogy milyen vagy legbelül, hogy mit rejt a szíved és a lelked. De most, hogy emlékeztetsz rá, elég jól nézel ki! Azt hiszem, mutatkozhatok veled! – vigyorgott, s kézen fogva kivezetett a többiekhez.
Ámuldozva, s az iménti vallomástól megrészegülve, bárgyún mosolyogva léptem ki a kertbe. Legalábbis azt hiszem oda, mert hogy talpalatnyi hely sem volt, annyira tömve volt tündérekkel, angyalokkal és állatokkal. Úgy nézett ki, mintha a Hegy minden teremtménye rám lenne kíváncsim, számomra teljesen érthetetlen okból. Ahogy lépdeltünk Godrikkal, némán szétnyílt a tömeg és megláttam Őt, akire pedig egyáltalán nem is számítottam. Ott állt, világoskék ingben, sötétkék nadrágban, mosollyal az arcán és a szemében. A szarkalábak vidáman ölelték körbe szemeit. Felemelte egyik kezét és felém nyújtotta. Godrik megállt, elengedett, s mire Hozzá léptem, világoskék, térd alá érő ruha, és hozzá illő lapos sarkú topán volt rajtam. Ezt csak később vettem észre, mert a tekintete rabul ejtette az enyém. Furcsán ismerősnek éreztem. Mintha rég nem látott ismerős lenne. Hirtelen ötlettől vezérelve pukedliztem, s lehajtottam a fejem, s csak suttogtam:
- Istenem!
Még jobban elmosolyodott és egyik kezével finoman az állam alá nyúlt, míg újra rabul ejtettek égkék szemei.
- Angyalom. – súgta vissza. – Így még senki sem köszöntött. – mondta. De nem volt rosszallás a hangjában.
- Sajnálom! – szabadkoztam. – Sajnos a tanulmányaimban még nem jutottam el odáig, hogy megtudhassam, ilyenkor mit szabad és mit nem. Így tettem, amit az ösztönöm súgott. Remélem nem sértettem meg.
- Nem. Nem sértettél, csak megmosolyogtattál. Jó volt látni egy kis változatosságot. Még be sem mutatkoztam. Isten vagyok. S ezzel nem azt mondom, hogy isteni, vagy bármilyen földi, magát istennek tartott személy. De azt hiszem, ezt neked nem kell megmagyaráznom, hiszen az előbb már nevemen neveztél. S már korábban is sokszor szóltál hozzám, habár akkor még nem lehettél biztos abban, hogy hallak. De most biztosítalak róla, hogy így volt. Felfigyeltem rád, szemmel tartottalak, ide hozattalak, aztán majdnem újra elvesztettelek. Féltettelek, de kár volt. Bár a képzésed nagyon az elején tartott, s ez nem volt elég, hogy ez a kaland jól végződhessen, mégis megtaláltad a módját, hogy észre vegyenek, s nem adtad fel. Ez számomra lenyűgöző és megerősíti döntésem helyességét.
- Köszönöm! Azt hiszem. De miért én? Máig sem értem. Nem tettem odalent semmi rendkívülit, nem tudtam visszajönni, se varázsolni. Mindvégig azt hittem, nem vett észre senki, s ott fogok lebegni a semmiben. Ha még egy kis időt ott maradok a sötétben lebegve, akkor biztos vagyok abban, hogy a reményem is elveszett volna. Nem vagyok különleges.
Nem válaszolt azonnal. Mosolygott, közben pedig ingatta a fejét. Végül megszólalt, amikor már azt hittem nem fog válaszolni.
- Sokakban van meg adottság, de sajnos kevesek képesek azt felszínre hozni. A benned rejlő adottságod egy része a lényed, egy részét még nem tártad fel. Felkeltetted a kíváncsiságom.
- Szóval kísérleti nyúl vagyok? Répát kapok, ha úgy teszek, ahogy kell? S ha rám un, vagy nem váltom be a hozzám fűzött reményeket, akkor megyek a süllyesztőbe? Választhatok majd, vagy csak átlöknek egy kapun s le van rólam a gond?
- Nem. Nem adok répát. Nem és igen, ha úgy DÖNTESZ, választhatsz mást, de nagyon remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Igen, vannak reményeim Veled kapcsolatban, de nem erőszakolom Rád. Megkapod a tudást, a lehetőséget, hogy fejlődj, hogy használd, csiszold, de olyan ütemben, ahogy elfogadod, s kérhetsz szünetet, minden TŐLED függ.
Nem tudom miért, de úgy érzem: igazat mond.
- Ha már úgyis itt vagyok, a végére járok a dolognak. – szögeztem le.
- Lekötelezel. – válaszolta s egy pillanatra mögém pillantott. Pont ennyi idő kellett, hogy újra eszembe jusson, nem kettesben vagyunk. Hirtelen fészkelődni kezdtem, de aztán nagy levegőt vettem, s szembe néztem a sok száz vagy ezer szempárral. Hát igen, ez vagyok én: nyilvánosan csevegem ki a félelmeim, mintha nem is számítanának. Ezt már úgy is buktam, úgyhogy fapofa, azt lépjünk tovább…
- Örülök és köszönöm, hogy szakított időt arra, hogy találkozzunk. Tudom, rengeteg a dolga. Nem is kérem rá, hogy mutasson be mindenkit, mutatok körbe. Sajnos még csak kevés időm volt itt, alig ismerek valakit.
- Rád mindig lesz időm. Csak kérned kell. Ők viszont ismerik az érzéseid, kíváncsiak a kalandodra, s hallomásból tudnak rólad egyet s mást. Szeretnének megismerni. Vagy csak látni egyszer. Miattam van, ne haragudj, ritkán csinálok nagy felhajtást, de…tudom, ismétlem magam, de talán ha többször hallod, hajlamosabb leszel elhinni: különleges vagy. Olyan értékeid vannak, amik mint angyalt, naggyá tehetnek.
Hitetlenkedő arcom láttán szomorkásan mosolyog.
- Ha nekem nem hiszel, majd az idő és a tapasztalat megmutatja Neked és azoknak az igazságot, akik még kételkedtek.
Nem válaszolok. Kivárom mi lesz. Túltárgyaltuk. Hagyok pár másodperc szünetet, de persze nem bírom tovább kérdések nélkül.
- Van még valami, amit feltétlenül tudnom kell? – kérdezem. – Ami addig történt, amíg, öhm… nem voltam elérhető?
- Igen. Van még valami, amiről tudnod kell. – Nagyot sóhajt. – Holnap fognak eltemetni. Így holnap meg kell jelenned a Földön, persze kísérővel. Hosszú és fárasztó napod lesz. Szerettünk volna jobban felkészíteni, de sajnos nem így alakult. A kísérőd Ezékiel lesz. – intett egy nagyon vonzó külsejű, szőke, zöld szemű angyal felé, aki magas és izmos. Nyeltem egyet. Ez most komoly? Nem elég, hogy látnom és átélnem kell a szeretteim fájdalmát, még zavarban is leszek és totál kényelmetlenül fog érinteni, ha segítséget kell kérjek tőle. És ha kiborulok? Szégyenemben el fogok süllyedni, az biztos. Szuper. Kicsit kiakadtam, persze gondolatban, kívül csak mosolyogtam és nagy nehezen kinyögtem:
- Köszönöm. Mikorra legyek készen?
- Ha megengeded, előtte rád hangolódnék kicsit, így reggel odamegyek hozzád. Beszélgetünk, ismerkedünk, összehangolódunk.
Ezt az utolsó három szót úgy mondta, hogy olyan mindent tudó mosoly, erős önbizalom és szexuális vágy ölelte körbe, hogy ha akarom, meg tudtam volna érinteni. Nyeltem egyet, s bólintottam.
- Jól van, az nem árthat.
Csak az a villódzás, ami szegény Godrik szemében kelt életre, mert azt hitte, teljesen megbabonázott holnapi munkatársam. De nem. Neeem. Tutira nem. Vagy mégis?

Lassan oszlani kezdett a tömeg, csak azok maradtak még kicsit, akiket ismertem, mert szerettek volna pár percet beszélni velem. Folyton újra és újra elmeséltették velem a történetet. S mind biztosítottak róla, jó helyen vagyok itt, ez a sorsom, csak hagyjam, hadd menjek a dolgok a maguk útján. Mire végre az utolsó vendég is elköszönt, teljesen kimerültem. Lakótársammal bementünk, megvacsoráztunk, s szótlanul üldögéltünk a nappaliban. Egyre inkább azt éreztem, hogy a következő napot nagyon szívesen el tudnám halasztani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.