Egy hosszú és eseménydús perc után mégis elhúzódtam tőle és a szemébe néztem. Boldogság, megkönnyebbülés, zavar úszott át rajtuk gyors egymásutánban, de ez lehetett az enyémben is, egy kis fájdalommal, árulással, és hitetlenkedéssel vegyítve. Azt hiszem. Amikor ennyi mindent érez egyszerre vagy gyorsan egymás után az ember, meg tudja mind nevezni? A másodperc töredéke alatt komorrá váltam megint.
- Te csodálatos vagy! – szólaltam meg, mert tudtam, várja a magyarázatot.
- Jaj nehogy azzal gyere, hogy nem vagy nekem jó, meg nem az én hibám, meg ilyen lerázós szövegek, mert ezeket eleget hallgattam már. Mond meg kerek perec mi a baj. – fakadt ki mérgesen. Teljesen meg tudtam érteni. Annál nehezebb volt körül írni a saját helyzetemet.
- Halálom legcsodálatosabb pillanata volt, amikor megcsókoltál. Váratlanul ért, de magam is meglepődtem, mennyire jó. Nem, nem miattad – magyaráztam tovább, mert fel akart kelni mellőlem, megfogtam a kezét – gondolj csak bele kérlek, alig vagyok itt pár napja. Azért küldtek téged hozzám, mert totál szét voltam esve, érzelemhullámzás, és még nem volt időm se a saját gyászomra, se arra, hogy felfogjam, ami körülöttem történik. Abban sem vagyok biztos, hogy a földi párom elvesztését fel tudtam-e már dolgozni. Szeretném ezt, veled lenni, és boldognak lenni, de kérek egy kis időt, amíg lezárom a múltam, hogy átélhessem a jelent, s álmodjak egy új jövőt. (Jó, tudom, kicsit olyan képeslapos lett, de a lényeget értitek.)
Komolyan rám nézett, talán azt fontolgatta mennyi idő kell ezekhez, és egyáltalán komolyan beszélek –e.
- Egyáltalán lehet ezt nekünk? Úgy értem, nem láttam eddig senkit, akik kéz a kézben sétálgattak volna így együtt, vagy ilyesmi. – kérdeztem.
-Mit lehet nektek? – hallottam egy hangot az ajtó felőli oldalról. De mikor az illető közelebb lépett, és észrevette, hogy fogom a lakótársam kezét, és ahogy ültünk ott, rájött mire is gondoltam. – Ó.
- Ó? Ennyi? Nem tudnád bővebben kifejteni Walter? – kérdeztem vissza rögtön. Nem engedtem el Godrik kezét. Nem vagyunk tilosban járó gyerekek, akiket lefülelt az egyik felnőtt! (Vagy mégis?)
- Ó, persze. De nem gondoltam, hogy jöhet még valami, körülötted aztán pörögnek az események, nem győzöm kapkodni a fejem. Nos, hogy válaszoljak is a kérdésedre: nem tiltott. Nem mindennapos, de akik így éreznek, és döntenek, meg van a lehetőségük a … a … a …
- Egy felnőtt kapcsolathoz? – igyekeztem kisegíteni, nem tudom mit szeretett volna kihozni belőle.
- Igen, köszönöm. Voltak előttetek is, akik együtt maradtak egy jó ideig, aztán külön folytatták hosszú idő után. Nekem is volt egy kis tündérem még régen. Sajnos ő nincs már köztünk. – lenézett a földre, szomorúság töltötte be a levegőt. Felkeltem, s miután Godrik szemébe néztem, és jeleztem ne merjen elszökni, átöleltem az idős angyalt.
- Sajnálom. Részvétem. Nem akartam bánatot okozni. Elmondod miért jöttél?
- Igen, tényleg. Ki is ment a fejemből. - S lassan újra a régi önmaga volt. Miután visszatelepedtem az előbbi helyemre, teremtettünk még egy padot meg egy asztalt közénk, frissítőkkel, el is kezdte mondani a gyűlés eredményét.
- A helyzet az, hogy egyelőre a háttérbe kell szorítanunk a boszis kiképzést, vagyis annak a megtalálását, milyen mágiád van. Van, elfogadjuk, de az első helyen a földiektől való fokozatos elszakadásod áll, és aztán jöhet a hókusz-pókusz. – biccentettem, hogy rendben, elfogadtam, így folytatta. – A tanításod azonban felpörög kicsit, amennyire ezt bírni fogod. Persze hagyunk egy kis időt pihenésre, és – itt Godrikra nézett – egyéb dolgaidra, de sokkal több energiád és időd kell belefektesd a tanulásba mint eddig.
Ránéztem a két férfira, egyik sem volt most túl boldog. A tanítómnak megint egyel több gondja akadt így, hogy tanúja volt annak, kiválasztottuk egymást, (bár jó hogy nem csókolózás közben toppant be) és még nem tudta, hogy ez jó vagy kevésbé jó hatást fog kelteni a többiekben, s akár bennünk. Az ifjú jótevő pedig nem tudta, hogy bele akar –e jobban bonyolódni ebbe az egészbe, vagy visszakozzon, amíg nem késő. Nem tudta meddig kell várjon, és kicsit tartott a cikis pillanatoktól, vagy attól, hogy folyton csak megbeszéljük és nem fog történni semmi, ő pedig tervez, vár, vágyik. Nem egyszerű. S akkor még nem beszéltünk rólam. Épp hogy belecsöppentem ebbe a világba, és ingerek százai vesznek folyamatosan célba, még le sem zártam a régi életem, nem szakadtam el, el sem temettek a fenébe! Ott hagytam mind, akit szerettem, a családom, a párom, a barátaim. Érzelmileg eddig úgy tűnt nem vagyok túl stabil, így biztosan nem kezdhetek bele egy új kapcsolatba, de félek az elvesztésétől is. Mindhárman csendben tipródtunk, végül Godrik állt fel, jelezve távozását. Talpra pattantam én is – Bekísérlek. – mondtam, Walterre néztem, majd Godrikra, bezsebelve egy-egy biccentést. Mindkettőnek kellett egy kis idő, de mindkettővel beszédem is volt.
- Nézd. Nem tudom meddig fog tartani, amíg már nem lesz majd bűntudatom azért, mert így érzek irántad. – kezdtem, s kaptam egy kisfiús, szívet tépően édes mosolyt. – Ígérem, te leszel az első, aki tudni fogja, hogy készen állok teljesen átengedni magam a boldogságnak. Addig azt hiszem, mindkettőnknek jobb volna egyet visszalépni, s barátként együtt élni, persze csak akkor, ha ez neked nem okoz gondot.
- Igen, én is azt hiszem, hogy túl korai volt. Elsiettem, belátom, de úgy éreztem meg kell próbálnom. Érzem, és most már értem min mész keresztül, tudod, angyali dolog, így nekem sincs jobb ötletem, mint barátként kivárni. Tudom, hogy őszinte vagy velem. Csak ennyit kérek tőled továbbra is. – megölelt, és bement a házunkba. Visszaballagtam a kertbe, és közben azon gondolkodtam, mindenki ilyen könnyen veszi-e majd ezt a dolgot? Talán. De ez úgyis nagyon hamar ki fog derülni.
- Egyelőre barátok maradunk, és hagyunk időt nekem, hogy túl lehessek az első megpróbáltatásokon, temetés, földi látogatások, tanulás intenzív szakasza, ilyenek. – válaszoltam meg Walter szemeiben lévő kérdést. - Nem bírok el egyszerre ennyi dologgal – ismertem be kelletlenül. – Apropó tanulás. Kapok új órarendet? Vagy honnan fogom tudni mikor hol kell lennem? – tettem fel a következő kérdéseim a körülbelül százból.
- Elhoztam mindent, amikből megtudhatod amit kell. – S kipakolt egy paksamétát elém. Nem is figyeltem, hogy ezt eddig a kezében tartotta. – Itt az új órarended, a varázsigék sorba szedve, a tanítóid névsora, a kötelező olvasmányok listája óráról órára, az elvégzendő feladatok, és a többi. Neki is kell állnunk a mai leckédnek, elment így is az idő. – rosszallóan nézett rám kicsit, majd elmosolyodott. – De majd csak behozzuk valahogy. Csak kérlek figyelj rám.
Figyeltem, és figyeltem, és Walter csak mondta és mondta. Megtudtam, hogy állatokhoz is utazhatok a varázsigékkel, mert itt szinte egy szinten vagyunk velük. De ezzel nagyon csínján kell bánni, s nem úgy, ahogyan ezt én tettem, hanem esetleg a barlangja, lakóhelye közelébe érdemes megjelenni, s onnan gyalog tenni meg az utat, és akkor nem éri az embert ilyen kellemetlen meglepetés, hogy lezuhan az égből.
- Az állatok beszélnek, hiszen hallottam, és hírvivőként szoktak segíteni is. – biccentett a fejével. – Akkor egyáltalán nem értem, hogy a sárkányok miért nem tudnak beszélni. – kérdeztem rá a lényegre.
- Ó, tudnak ők is. De nem teszik meg akárkivel. Ha kiválasztanak, akkor beszélhetnek veled, de hiába beszél hozzád egy a többi nem fog, nagyon hiú állatok. S ha egyszer megsérted őket, többet nem fordulnak hozzád bizalommal. Hatalmasak, misztikusak, egocentrikusak és érzékenyek. – mosolygott.
- Veled már álltak szóba?
- Igen, egy öreg, viharvert fekete-szürke sárkány lila szemekkel megtisztelt engem ezzel. Karomnak hívták. Nagyon szerettük mindketten a tündért, aki végül vele együtt került bajba. Megpróbálta megmenteni, de mindketten odavesztek. Hű barátja volt, s egyikük sem volt egyedül, vagy halt meg hiába. Az óta a nap óta amikor háború van, akkor mindig eszembe jutnak. Van a lakásom közelében egy hely, ahol rájuk emlékezem. – mondta, és lezártnak tekintette a témát. A halálukról nem tudhatok ezek szerint többet, vagy csak nem lényeges az oktatásom szempontjából.
Viszont úgy tűnik, nagyon sok minden más kapcsolódik hozzá, így folytatta az órát.
- Tudom, hogy Viola mesélt neked néhány kellemetlen Földi lényről is. De nem részletesen. Nos, mivel nem fogod behatóan tanulmányozni őket, úgy gondolom elég róluk csak pár információ. – mély levegőt után folytatta.
- A vámpírok például sosem esznek, és maximum vörösbort isznak. El tudnak bűvölni embereket, hogy ne féljenek tőlük, majd ezután elcsábítják áldozatukat, isznak a vérükből, olykor még együtt is hálnak velük, de nem ölik meg őket. Jobb szeretnek egyedül élni.
A farkasok már csak ritkán tudnak átváltozni, inkább a személyiségjegyek maradtak meg. Hihetetlenül erősek, és összetartók. Csoportokban szeretnek élni. Imádnak enni. Telihold környékén megnő a szexuális vágyuk és az erőszakra való hajlamuk.
A manók lassan teljesen elfogynak, de egy részről elég nagy baj. Általában a nagy erdőírtások miatt pusztulnak el. Bujdosnak, mivel se nem erősek, sem igazán mágikusak. Viszont nagyon törődnek a természettel. Ma már nem bonyolódnak harcokba. Régebben sok kisgyermeket raboltak el. Utálatosak, egyedül élnek, még fajtársaikat se viselik el hosszú ideig. De nagyon sok véletlen és fura haláleset kapcsolódik a fajtához: vízbefúlások, földcsuszamlások, eltűnések, zuhanások… gonosz kis bestiák.
A démonokat a legnehezebb felismerni. Általában jól elrejtik a gonosz énjüket. Felbujtók, heves vérmérsékletűek, erősek, és folyton hajtja őket a vágy a testi gyönyörök után.
- Ennyi nem elég, hogy megismerjem őket. Hiszen ha összefutunk, nem fogom ismerni a szokásait, nem hiszem, hogy lesz időm kérdéseket feltenni neki. Nincs valami egyszerű, hogy ha megáll valaki előttem egy sikátorban, vagy a sötét utcán, akkor biztosan tudjam, az melyik fajhoz tartozik?
- Azt tudom elmondani, miket tapasztaltak a többiek, de egyértelmű jel kevés van, egy a vámpíroknál, ha kint vannak a szemfogai, akkor őt be tudod azonosítani. Manót városban nem fogsz találni. Démont és vérfarkast annál könnyebben, mert emberekkel szaporodnak. Ha egy támadód van, vagyis az embernek, akit látogatsz vagy védeni próbálsz, akkor az többnyire démon. A farkasok legalább hármas-négyes csoportokban szoktak garázdálkodni, közlekedni. Ha egynél kihúzod a gyufát, akkor a legtöbb esetben az egész családdal meggyűlhet a bajod. A démonok és a vámpírok is csak akkor vonják be a többieket, ha egy maguk nem tudnak megbirkózni valamivel.
- Uh. Ha valakit megtámadnak, míg vele vagyok, nem tehetek semmit annak érdekében, hogy megvédjem őt? Csak álljak ott, és nézzem végig? Mert nem hiszem, hogy képes lennék erre.
- Sajnos a saját biztonságunk érdekében nem materializálódhatunk a Földön.
- De akkor egyszerűen semmi értelme! – fakadtam ki hangosan. – Nem fogom végignézni, ahogy bántanak ezek a lények valakit!
- Nem feltétlen kell végig nézned. Ha elég gyakorlatot szereztél, akkor már előre érezni fogod a gonosz szándékot, honnan árad, és el tudod onnan menekíteni azt, akivel éppen vagy. Ha pedig ez nem sikerül, akkor nem az a dolgod, hogy végig nézd, hanem, hogy lelkileg és érzelmileg támogatást nyújts a személynek. Sokan ilyenkor teljesen képtelenek gondolkodni, pedig ha menne nekik, ha ki tudnának zökkenni, akkor sok esetben tudnának védekezni, vagy esetleg el is szaladni. Ezért leszel ott. Útmutatást adsz, érzelmi támasz leszel, és a legrosszabb kimenetelnél pedig segítesz neki átkelni.
- Ez elég szörnyen hangzik így elsőre.
- Biztos vagy ebben? Nézd egy kicsit más szemmel. – kérdezett vissza.
Lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtottam. – Igazából már lassan semmiben nem leszek biztos, csak sejtem mi lehet a megfelelő lépés, cselekedet, szó…ennyire rég éreztem magam elhagyatottnak. Mint aki első nap megy idegen helyre dolgozni, és mindennel meg kell ismerkedjen, hogy jut oda, mik a szokások, időpontok, mi merre van, túl sok az információ, csak teszi amit tud, és közben elveszettnek és zavartnak érzi magát. De gondolom majd itt is minden nappal jobb és könnyebb, átláthatóbb lesz ez az egész. – felnéztem rá, hogy megerősítsen, de ez elmaradt. Maga elé nézett, az összekulcsolt kezeit pihentette az ölében, szemeiben szomorúság bujkált.
- Nem ennyire egyszerű. Az érzelmek nagyon kimerítik az angyalokat. A tehetetlenség érzése olykor annyira elhatalmasodik a kezdőkön, hogy képtelenek lesznek elfogadni azt, hogy van, amikor nem tudunk segíteni. Annyira kevesen vagyunk, lehetetlen mindenkin segíteni, sőt, alig egy maroknyi ember az, akinek hatást tudunk gyakorolni az életére. Ez nagyon kevés, tekintve mennyi ember él a Földön. Ezért lehetséges, hogy annyi a haláleset, sokszor nem győzzük átkísérni a lelkeket sem. Valamint kell hagynunk pihenni is egymást, mert akármilyen rég is csinálja az ember ezt, van, amikor elfárad és elege lesz, és megviselik a gondok, az érzelmek.
- Azt hiszem, ha úgy közelítem meg, hogy ha nem vagyunk ott, akkor nem tudunk segíteni abban sem, hogy ne féljen, hogy ne fájjon neki annyira, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Az még sokkal rosszabb lehet. Jelen vagyunk, fogjuk a kezét, aztán egy ponton túl érzékel mindent és megnyugszik tőlünk? Így tudom ezt elképzelni.
- Igen. Nélkülünk ott a kétségbeesés, a nagymértékű fájdalom, magány érzése. Az embernek számítania kell valaki másnak, hogy jól tudjon működni, ezért is vannak a családok, barátok, és a párkapcsolatok kusza rendszerei. Nem mindig működik, és van, akiknek nehéz bekapcsolódni ezekbe, de azért sokan képesek beleilleszkedni, és megtalálják a helyüket. Ma már elég rugalmasan kezelik az emberek kapcsolatokat. Bár azért sok minden van, amit ebben a kapcsolatrendszerben is egyesek túl lazán kezelnek. Már-már fertő szintjén. – ingatta a fejét szomorúan.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem vissza.
- Arra, hogy ebben a világban már nem igazi bűn, ha egy apa megrontja a lányát, vagy anya a fiát, sőt olyan kiábrándító és gusztustalan dolgokat hallani, vagy látni, hogy az embernek és angyalnak erősnek kell maradnia, hogy megőrizze a hitét. Sajnos az ártó lények mellett ott van maga az ördög, a sátán, a pokolfajzat, Hádész, attól függ, kit kérdezel, aki ezen munkálkodik: káoszt, szenvedést, fertőt hozni az emberek fejére. S hagyni, hogy utána megutálják magukat, vagy amelyiknek ez fel sem tűnik, mennyire ostoba dolgokat művel, egyre nagyobb őrültségekbe vezetni. Neki ez az élvezet, vele marad, amíg csak lehet, aztán tovább lép egy másik lélekhez, akit gyötörhet. Vele sajnos mi nem vehetjük fel a harcot.
Nagyon kiábrándító ez a dolog, a tehetetlenség, hogy nem tudunk bárkinek, bármikor, bármiben segíteni. Már értem miért kell a változatosság.
Walter elgondolkodva bólintott és pár pillanattal később megrázta magát, mintha rossz emléket űzne el ezzel, s rátértünk a következő tanulni valóra.

- Emlékszel még, melyik szavakkal utazunk? – kérdezte váratlanul.
- Igen, narin és hesan. Az első a helyhez, a második a személyhez történő utazás. – válaszoltam szinte büszkén, hogy megmutassam mennyire igyekszem a tanulásban.
- Helyes! – mondta tanárom büszkén mosolyogva. – Akkor gyere, álljunk fel, és fogd meg a kezem. – mondta az angyal. – Megmutatom a kapukat.
- Azta! Azt hittem, sokkal többet kell erre várnom! – lelkesültem fel.
Kimondta a megfelelő szót, s egy furcsa helyen találtam magam. Nehéz leírni, mert több egymástól elütő rész van egybeolvasztva.
Az egész szabad ég alatt van, de mégis olyan, mintha lenne egy - egy elvarázsolt műégboltja, mint a kupolák. Három kapu volt, s jól meg lehetett őket különböztetni, ugyanúgy, mint a környezetüket is.
- Gyere, karolj belém, nehogy elkeveredj, mert ha átmész egy kapun, akkor könnyen lehet, hogy nem találsz vissza egyhamar, vagy egyáltalán. De fontos, hogy csak a Földre visszavivő kapun tudsz visszajönni, a többi majdnem végleges. – szólt a férfi, s elkezdte mondani a leckét.
- Az első kapu a tényleges mennyországba vezet. Aranyból van, és ott napsütéses az idő, kék az ég felette, madarak énekelnek, nyugalmat és megbocsátást, újrakezdést sugároznak. Ott, mint látod kérés nélkül sorban állnak az emberek, hogy átkelhessenek.
- Min kelnek át? Repülnek, vagy valami szállítja őket? – kérdeztem.
- Ők egyszarvúakon, vagy olykor sárkányokon utazhatnak, van, aki csak elrepül, van, aki egy madarat választ. Amit a lélek magához vonz.
- Én is láthatok egyszarvúakat? – kérdeztem, természetesen nem a lényegre koncentrálva.
- Most még nem. Majd ha angyal leszel, elég közel mehetsz a kapuhoz, hogy ne akarj átmenni, de átkukucskálj. Addig, ha jót akarsz, angyal nélkül ne gyere ide.
A második kapu, ami bronz, itt, mint láthatod már nem olyan szép se a táj, sem az időjárás. Már kezd szürkülni, felhős az ég, néha fúj a szél is. Ez a kapu a Földre visz vissza. Itt őrök állnak, látod? S nem kevés ellenőrzési pont van, amin át kell jutni, hogy odamehess. A kapu zárva van, nem úgy, mint a mennyei. Csak angyali kísérettel lehet ide jutni, s innen átlépni a másik dimenzióba.
-Belőlük lesznek a gyerekek? Mármint visszaszállnak a Földre egy új életet kezdve, hogy beteljesítsék a feladatukat? Valami ilyesmit olvastam egyszer. - kérdeztem megint.
- Részben igen. Részben csak időlegesen kerülnek ide, és engedélyt kapnak visszatérni. például, akik meghalnak pár percre, de sikerül újraéleszteni őket a Földön, ők is visszatérhetnek, hogy jobb életet éljenek, anélkül, hogy félnének a haláltól. Ők megkapják a hit ajándékát is, és az újrakezdés lehetőségét. Egy szebb élet reményét. Ez egy ritka ajándék. De ezekről majd még később beszélünk. - mondta Walter, s egy újabb nagy levegővel folytatta az órát. 
A harmadik kapu pedig, nos mint láthatod, ez a legelrettentőbb. A kapu fekete és piros, néhol lángol, mint egy kihűlő lávadarab. Itt segít a legtöbb sárkány és olykor más erős állatok segítségét is kérjük a fegyelmezéshez. Nyilvánvalóan senki sem nagyon szeretne arra továbbmenni. De ugye, ez nem pillanatnyi döntés, hiszen az élete, a tettei kerülnek a bíróság elé, akik eldöntik merre mehetsz tovább.
- Mindig egyértelmű? Szerinte az emberek jót és rosszat is csinálnak. Sokszor nagyon nehéz lehet eldönteni, hogy ki hova tartozik, mit érdemel.
- Nem, sokszor nem egyértelmű. Ilyenkor sokszor megkérdezik az alanyt, mi sarkallta arra a tettre, és ha vannak enyhítő körülmények, akkor azokat is igyekeznek beszámítani a végső döntésnél. Egyáltalán nem egyszerű megítélni egy embert. Sokszor fordul elő, hogy az ilyen alanyokat visszaküldik a Földre, hogy egy következő életében eldőlhessen merre mehet tovább. 
Mindenki, aki át akar kelni, először arra a helyre kell mennie. – mutatott egy pultsorozat szerűségre a kapuk előtt úgy 10 méterre. Olyan, mint egy repülőtér check-in pultjai, megnézik az irataid, és eligazítanak, merre mehetsz tovább.
- Ki dönti el, ki merre mehet? Megnézhetek egy ilyen folyamatot? – kérdeztem ( újra és újra ).
- Természetesen Isten dönt. Vagyis végeredményben ő ítél el mindenkit. Létrehozott egy pontozáson alapuló módszert, ki hogy élt, mit tett, s ezáltal ha egyértelmű, mehet a kapun át a helyére. Viszont ha jól megnézed, a középső kapunál várakoznak kevesebben. A visszatérést a Földre csak szigorú szabályok alapján lehet megtenni és nagyon sok elővizsgálat előzi meg.
Csak ámultam és bámultam. Nem tudtam melyik kérdésemet tegyem fel a hirtelen felmerültek közül. Végül mégis Walter szólalt meg először.
- Tudom, hogy megint csak több lett benned a kérdés, és ezekre egy darabig nem is fogsz válaszokat kapni, bár a teremtés erejével, ha ügyes vagy ki tudod ezt is játszani. – mosolygott rám. Valami járt a fejében, ami bennem még nem fogalmazódott meg. – Most visszaviszlek, nem sokára Viola keres fel, s őt Vendel váltja majd. Mint mondtam, sűrű napjaid lesznek. – fáradt mosolyán egy pillanatra meglátszott az idő múlása.
- Rendben. Köszönöm az izgalmas órát. Szeretek veled tanulni. – mosolyodtam én is el, hátha erőt tud meríteni kicsit belőlem. Tényleg hálás voltam, amiért ennyi idejét áldozza értem. Gondolom ezeket más is el tudná nekem magyarázni. – Amíg Viola ideér, ihatnánk egy teát. Persze ha nincs más dolgod. Tanulás nélkül. – tettem hozzá, amikor láttam nem igazán áll kötélnek.
- Azt hittem, eleged van belőlem. Rendben, szívesen meginnék egy teát. S ennék is valamit, ha nem veszed tolakodásnak.
- Egyáltalán nem! Mindig szívesen látunk Godrikkal! – úgy beszéltem, mint aki teljesen biztos abban, hogy együtt is maradunk mi ketten. De hát végül is mind a ketten ebben bíztunk. – Visszafele is ugyanazzal a varázsigével lehet menni? – tettem fel mégis egy kérdést.
- Igen, mivel csak azok tudják elhagyni a helyet, akit nem idéztek be ide tovább haladás miatt. – várakozón nézett rám. Bólintottam, jelezve, hogy megelégszem ennyivel, s mehetünk. Mire kettőt pislogtam már a házunk előtti füvön álltunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.