Másnap reggel izgatottan, szomorúan és félve ébredtem. Létezésem egyik legnehezebb napja várt rám. Godrik már lázasan készülődött a konyhában, meglepetés reggelivel és tulipánokkal kedveskedett nekem. Persze azért bevetette a nyugalmat sugárzó erejét is, nehogy túlaggódjam magam. Így egészen addig, amíg Ezékiel nem kopogtatott az ajtón, tűrhetően jól éreztem magam. Ajtót nyitottam, s ahogy Ezékiel bejött, úgy komorodott el Godrik addigi jó hangulata, s érezhetően hűlt a hőmérséklet. Godrikkal kimentettük magunkat egy percre, s a konyhában beszorítottam az egyik sarokba.
- Mondd el mi a baj! Kérlek! Érezlek ám! – mondtam, már szinte fenyegetve.
- Utálom, hogy pont vele kell átélned ezt a napot! Azt hittem, én kísérhetlek majd! – mondta dacosan.
- Sajnálom, nem kérdeztek meg engem sem, kivel mennék, mellém osztották be s kész. Hidd el, én sem repesek az örömtől. S szerintem ő sem. – s közben belestem a nappaliba. A leendő társam a mai nehéz napban önelégülten, magabiztos nyugalommal terpeszkedett a díványon.
- Nem úgy néz ki! – jegyezte meg. – Féltelek! Érzem, hogy valami rossz fog történni! Sajnálom! – s szomorúan csúszott le az egyik székbe.
- Nem tudom, mire számítsak, iszonyat nehéz lesz, s nem tanultam ehhez semmit, szóval, igen, én is ettől tartok, tuti el fogok rontani valamit! – vallottam be neki, ami nyomja a szívem.
- Nem így gondoltam! Nem fogsz elrontani semmit! Annyira jó megérzéseid vannak, a többit pedig ő majd megmutatja. De … de attól félek, elcsábít tőlem. – mondta, a végét szinte csak suttogva.
- Ő? Szerintem eszébe sem jut. – néztem rá értetlenül. – Ha benne nem is, legalább bennem bízz! Szeretlek! Téged szeretlek, s nem érdekel engem más, hidd el! – mondtam mélyen a szemébe nézve. Kezemmel megsimogattam az arcát, s megcsókoltam. Megnyugodott, legalábbis oldódott valamelyest a rossz légkör.
- Most mennem kell. Kimegyünk, s amint tudok, visszajövök hozzád, ígérem!
- Én is szeretlek! Várni foglak! – válaszolta, s egy kis mosolyt is sikerült magára erőltetnie.
Kimentem a nappaliba rám váró angyalhoz. Ahogy meglátta, hogy közeledem, felállt, s ezért két lépésre tőle meg kellett álljak, ha a szemébe akartam nézni. Nem hagyhattam, hogy rosszul érezzem magam előtte, úgyhogy megacéloztam magam, és letámadtam.
- Köszönöm szépen, hogy segítesz ma nekem. Nem tudom mi vár rám, de nem lesz se könnyű, se boldog egy nap, úgyhogy megkérlek, csak a szakmai dolgokkal foglalkozzunk ma, nincs se kedvem, se időm, se energiám másra. Amúgy Godrik nem csak a lakótársam, hanem az élettársam is. Szeretnél hozzáfűzni valamit? – hadartam el egy szuszra, mielőtt inamba száll a bátorságom.
Csak mosolygott, és rázkódott? Majd egyszer csak hatalmas szívből jövő nevetésben tört ki.
- Szívesen. Bár való igaz, nem volt választásom. Tudod, Ő kért meg rá, semmi személyes nincs benne. Nem is értem mi ez a felhajtás körülötted, szóval nem hiszem, hogy nehéz lesz betartani ezeket a szabályokat. – válaszolt szinte túl arrogánsan, s lenézően. – Nem lesz egy boldog nap, ebben egyet értek, az pedig hogy kivel élsz, egyáltalán nem tartozik rám. – tette hozzá szinte félvállról.
Legszívesebben elástam volna magam. De kihúztam magam, és dobogó léptekkel az ajtó felé indultam. – Sétáljunk!
Mire az ajtóhoz értem, már a nyomomban volt. Még mindig kuncogott egyet-egyet, szemmel láthatóan jól szórakozott rajtam. Ez nekem is segített, egyre inkább dühös lettem, s így biztosan nem fogok zavaromban motyogni, s az sem fog zavarni, ha hülyének néz. Ezek után már nem érdekelt mit gondol rólam, vagy mit sem. Túl akartam esni ezen a napon, s visszatérni a kis házunkba, az új életembe, s folytatni a tanulást.
Már messzebb értünk, mire egyáltalán újra feltűnt, itt sétál mellettem csendben, s várja, hogy megszólaljak. Lopva rám nézett párszor, de gondolom érezte a hangulatomat és érzéseimet, s kivárta, hogy lecsillapodjak valamelyest. Már majdnem azon voltam, hogy megköszönöm neki ezt a jól eső figyelmességet, de aztán meggondoltam magam. Hagyjuk végre ezt a rizsát, s térjünk a tárgyra.
- Szóval – kezdtem – mit kell megtanulnom? Hogy csináljuk ezt az egészet?
- Megtanulnod még rengeteg dolgot kell. – mondta megjátszott komolysággal, s olyan felsőbbséges arckifejezéssel, mintha nekem soha nem is sikerülne ezt véghez vinnem. Bezzeg neki, minden a kisujjában van már…
- De ha már kérdezed. Akkor van, amit most is gyakorolhatunk. Ahhoz, hogy végig együtt lehessünk a Földön, össze kell kötnünk magunkat egy varázsigével. A dolog nem egyszerű, hiszen nem elég, ha én fenntartom a varázslatot, neked is dolgoznod kell vele, s közben pedig odafigyelned a többi dologra is, s csinálnod kell, amit mondok. Nehéz, de ha gyakorlunk, akkor talán jobban sikerül majd annyi fele figyelned. Ha nem megy, akkor folyamatosan fognom kell a kezed, vagy a válladon kell legyen egy kezemnek legalább, varázslattal ez nem szükséges, sőt, így magadra is tudlak hagyni kicsit, s aztán a varázslat segítségével újra megtalálhatlak.
- Tehát ha tudok varázsolni, fenntartani, akkor nem kell fizikai kontaktus, mert az akkor is fent marad, ha némileg távolság van kettőnk között. Ezt részesíteném előnyben, ha lehet.
- Rendben. – de vigyorgott. Élvezte, hogy ilyen távolságtartó s elutasító voltam vele szemben, mintha mulattatta volna. – Ahogy akarod, de előre szólok, nem fog elsőre sikerülni. S ha itt menni is fog, fenntartani lesz nehezebb, főleg ha mellette mást is kell varázsolj. De azt majd akkor és ott. Amíg sétáltunk, igyekeztem ráhangolódni a kisugárzásodra. Eléggé pipa vagy rám, úgyhogy nem lesz nehéz megtalálnom téged, ha mégis elvesznél. De erről nem akarok Neki beszámolni, szóval értékelném, ha nem rontanád a jó híremet, s idefigyelnél. – közölte félig nevetve, félig mérgesen.
- Megteszem, ami tőlem telik. – biztosítottam. S vettem csukott szemmel egy-két mély lélegzetet. – Kezdhetjük.
Fél szemöldökét kissé felhúzva, nagy sóhajtás után kezdte meg a szerinte hiábavaló okításomat.
- Először kérlek, add a kezed. Segít az első próbálkozásoknál, aztán majd megpróbálhatjuk a nélkül is.
Szó nélkül meleg tenyerébe csúsztattam a sajátom, s ahogy kezünk összeért, bizsergést éreztem, mintha a pamutruha feltöltött volna, s „megráznám”. Ha észre is vette, nem adta jelét. A következő lépésre vártam, s felnéztem rá. Egy pillanatig mintha máshol járt volna, majd folytatta.
- A varázslat neve: unito. Mindketten ki kell mondjuk, akár csak suttogva is, és közben arra a személyre kell gondolnunk, akivel össze akarunk kötődni. Ez persze akkor is létrehozható, ha nem egy helyen vagyunk. De nagyon fontos, te velem nem kötődhetsz össze, ha én nem mondom ki a varázsigét rád gondolva. Így remélem érted, ha elkeveredsz, tartsd fent a varázslatot, vagy ha megszakadt, próbáld meg többször újra létrehozni.
- Egyszerre kell kimondani? Mert annak nem sok esélye van. – kérdeztem aggódva.
- Nem. A személy erejétől függően fent tudja tartani a kapcsolódási szándékot, de hogy meddig, mindenkinél más és más. Így például ha én kimondtam, neked lehet úgy 5 perced kimondani, s akkor még létrejön a kapcsolat. – kihúzta magát, hogy ezt úgy értsem, ez egy nagyon menő dolog.
- Értem, szóval ezek szerint nekem meg kántálnom kell folyamatosan, hogy legyen esélyed csatlakozni? – szuper, más bajom sem lesz.
- Nem tudom. Először próbáljuk ki, de még el kell mondanom valamit. Előfordul, hogy ez az összekötés „túl jól” sikerül, tehát lehet, hogy a gondolataidba is beengedsz ez által. Az érzéseid amúgy is nyitott könyv számomra, de ez azért merőben más. A gondolatokat nem olyan könnyű elhallgattatni, mint szeretnénk. – komoly aggodalommal a hangjában s a szemeiben nyomatékosította szavait.
Most már elég ideges voltam. Hogy a francba fogom az agyamat elsötétíteni? Nem, nem láthat bele ebbe a kusza, önmagára is veszélyes rendszerbe, amit mások egyszerűen káosznak hívnak.
- Nyugalom! Nagy levegő! S mond ki! Unito! – miközben felém fordult, s kettőnk közé emelte a kezünket, másikat is megfogva. Nem tudom erre mi szükség volt. Inkább másfelé néztem volna. De nem hagyta. A tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tudtam másra gondolni, így megkönnyítette a dolgomat. S amikor én is kimondtam a szót, lenyűgöző dolgokra lettem figyelmes.
Olyan volt, mintha ketten egy nagy buborékba lettünk volna zárva. A melegség, a kíváncsiság szinte elemi erővel csapott le rám. Ezékiel érzései erőteljesek voltak. Mint egy viharban erősen hullámzó tenger, alig tudtam megállni a lábaimon. Aztán egyszer csak meghallottam: Amilyen gyönyörű, olyan buta! Csinál is valamit, vagy csak bámul rám? Mintha én lennék az új idióta talkshow szereplője a tévében.
- Sajnálom! Mit kellene mondanom? – s furcsának hallottam a hangom.
- Mit sajnálsz? Nem mondtam semmit. Kezdjük azzal, mit érzel? – válaszolt, de kicsit összehúzta a szemöldökét. Vajon hallotta, amit az előbb gondoltam? Nem, az nem lehet, hiszen kevesen olyan erősek, hogy ezt megtegyék. Nekem is csak ritkán sikerül.
- Hallom. – csúszott ki a számon. Mire Ezékiel hátrébb lépett, s elengedte a kezem. Mivel nem tudtam, hogyan is kell fenttartani a varázslatot, az hirtelen megszakadt.
- Sajnálom! Léptem hozzá közelebb! Igazán nem akartam belemászni a fejedbe! Azt hiszem kicsit alábecsültél engem! Butának, de szépnek tartasz? Szóval az angyalok is előítéletesek? Nagyon szépen köszönöm. Akkor ez bizonyára rád is igaz, hogy jól nézel ki, tehát vagy túl szerény vagy, s nem foglalkozol vele, vagy túl arrogáns, mert tudatában vagy a vonzerődnek, s úgy gondolom, a második igaz rád. Fejedbe szállt az angyalság. – keltem ki magamból, s hátra sem nézve dühöngve s megbántva elindultam a másik irányba. Kellett egy kis távolság tőle.
Nem messze egy tavacska partján ültem le egy kőre, s néztem, ahogy a vízi állatok játszadoznak, ahogy a napfény megcsillan a víztükrön. Kezdtem megnyugodni.
Ezékiel sóbálvánnyá válva állt ott, ahol hagytam, s fejét ingatva töprengett. Nagy széllökésekkel leszállt mellé Saphira, a sárkány, akit annyira szerettem.
- Ezt jól megkaptad! – szólt a férfihoz. – Remélem tanultál belőle, s többet nem sérted meg ezt a lányt! Különben sokan meg fognak orrolni rád. Többen nagyon a szívükbe zárták ezt a teremtést, te pedig nem vagy képes kinyitni neki a szívedet, hanem meg akarod leckéztetni! De úgy látom, a tanuló meglepte a tanárát…
Ezékiel csak pislogott, s nem hitt a fülének. Sosem szólt hozzá még egy sárkány sem. Sőt az állatok sem igen szoktak beszélgetni vele, pedig tudja, hogy tudnának, de nem keresik a társaságát.
- Nem tudom mi a nagy szám ebben a lányban! Úgy beszéltek róla, mint valami nagy varázslóról, aki változtathat mindannyiunk sorsán, aki jobbá teheti az életünket, de mindvégig azt hittem, hogy túloztok. Nem értettem, és még most sem értem. De azt hiszem, bocsánattal tartozom neki.
- Azzal hát, ez a minimum! S vigyázz mit csinálsz, hiszen tudod, tegnap láthattad mennyire odavan érte az Öreg. Csak nem irigykedsz? Angyal vagy az ég szerelmére, emelkedj felül ezen, s végezd a dolgod! Nem sokára mennetek kell! Fel kell készítened! – s nagy szárnyával lökött rajta egyet, hogy végre elinduljon Lili után. Hangtalanul közeledett, így megcsodálhatta a lány vidám nevetését, ahogy szinte tapsikolt gyermeki örömmel az állatok vidám játékának. Most teljesen másnak látta, nem akarta megzavarni, de úgy érezte, be kell tartania amit ígért.
- Sajnálom! – mondta alig hallhatóan.
Felé fordultam, s különös változást éreztem. Eltűnt a vibráló fölényes érzés, eltűnt a magabiztosság kemény páncélja. Kíváncsiság, és figyelem tükröződött a szemeiben. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne.
- Megbocsátok! De kérlek, amíg nem győződtél meg róla, ne döntsd el előre milyen is vagyok! – kértem. – Szerintem folytatnunk kellene, ha készen állsz persze.
- Igen, igazad van, és azt hiszem, ennyit megígérhetek. Szépen megleckéztettél. – mosolygott most már ő is. Mellém ült, s megfogta a kezem. – Unito! – mondtuk kis szinte együtt. S megint éreztem azt a furcsa érzést. De közben teljesen nyugodt is voltam.
- Te hallod amiket én gondolok? – kérdeztem.
- Nem. Sajnos nekem csak ritkán sikerül.
- Ó értem. És most? – megnyitottam az elmém felé, mert már úgy éreztem, nem fog gúnyt űzni belőlem.
- Hallok valamit. De ez hogy lehet? Ezt te csinálod? Komolyan ennyire rossz érzéssel voltál felém? – árasztott el kérdéseivel.

- Azt hiszem, én csinálom. Először rettegtem, nehogy meghalld, amiket gondolok, így bezártam egy képzeletbeli ajtót, s ezek szerint kizártalak. Most viszont változást érzek benned, s úgy hiszem, ha megadom a lehetőséget, akkor most élni fogsz vele, s nem visszaélni. Igen, úgy tűnt előre elítéltél, és valamiért mintha még haragudtál is volna rám, amit nem értettem, mert igazán nem tettem ellened semmi rosszat.
- Igazad van, azt hiszem, tartozom még pár bocsánatkéréssel. – s várakozón nézett rám. Kicsit mintha még tartott is volna attól, hogy nem fogok neki megbocsátani.
- Egy feltétellel bocsátok meg. – kezdtem, mire felhúzta a szemöldökét, kicsit félve válaszolt.
- S mi lenne az?
- Ha megígéred, hogy ezen túl olyannak fogadod el az embereket, amilyenek, s nem ítéled meg őket elhamarkodottan. – böktem ki.
- Rendben! Kezet rá! – nagy sóhajjal elmosolyodott. – Azt hittem valami rettentő nehéz dolgot fogsz kérni tőlem.
- Ó, hidd el, ez azért nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Figyelned, és ismerkedned kell, rászánni az időt, s energiát, s meg kell nyílnod a többiek felé, hogy ők is megtapasztalhassák, nem olyan vagy, amilyennek ők tartanak téged.
- Innen nézve, csapdába csaltál, de akkor is megfogadom. Valamiért úgy érzem, ezt kell tennem. – válaszolta. – Gyere, még sok dolgunk van.
S a kezemet fogva, s engem is magával rántva átvarázsolt minket egy másik helyre.
- Na, ezt jelenti ez a kötelék. Nagyjából. Ugyanakkor vigyázni is kell, ha velem valami történik, neked kell ennek segítségével hazahoznod. Ezért most mindent elmondok, amit tudnod kell.
Csak beszélt és beszélt, varázsigéket mormoltatott velem, és időről időre visszakérdezett, emlékszem e rájuk. Gyorsan telt az idő, és indulni kellett.
- A Földre mi nem a kapun keresztül megyünk, hiszen nem egy új életet szeretnénk kezdeni. Ehhez is megvan a varázsige: paleo valaz. Amint lent vagyunk, az egyik családtagodhoz kell utazz a személyhez kötődő varázsigével, mert ugye az ember nem biztos abban, hol is fogják pontosan eltemetni. Amikor pedig ott vagyunk, a számodra fontos családtagok körül leszünk egy kicsit, igyekszünk nyugalmat, szeretetet sugározni, hogy tovább tudjanak lépni. Hogy el tudják fogadni, ami történt. De nem lesz könnyű. Látni a fájdalmukat, vagy éppen azt, hogy mennyire nem is hiányzunk. Kinek mit nehezebb elviselnie. De úgy gondolom nálad az első lesz érvényben, nem tudom elhinni, hogy ne hiányozz onnan, ahonnan eljöttél. Már érzem, s tapasztaltam is: megbocsátást, bizalmat, szeretetet adtál, pedig csúnyán megbántottalak. Jó ember vagy, vagyis jó ember voltál, most pedig jó angyaltanonc. Szabina. Így hívtak, ugye?
- Köszönöm. Igen, úgy hívtak. Most már Lili vagyok.
- Mielőtt lemegyünk, összekötjük magunkat azzal a varázslattal, amit gyakoroltunk. A kapcsolat fenntartásához folyamatosan gondolnod kell rám, s a varázslatra, s emellett kell nyugalmat, békét sugározz is. Ha jól be tudtad volna gyakorolni, menne, de így, hát, meglátjuk. Rá kell érezned, hogy miként tarthatod fent, mégis valahogy háttérbe szorítanod. Van, aki azt mondja, hogy ha eleget össze van kötve valakivel, akkor szinte nem is kell erre koncentrálnia, csak amolyan halk zümmögésként érzékeli, s teljesen tud másra is figyelni. Csak olykor ellenőrzi, fent áll e még a kapcsolat. Nekünk eleinte biztonságosabb, ha egymáshoz érünk.
- Értem. Mikor kell indulnunk? – kérdeztem összeszoruló torokkal.
- Nem sokára. – szembefordult velem, mert angyal révén érezte, amit én. Lehajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett. Így álltunk egy pillanatig, majd kezdett nekem kicsit túl bensőséges lenni, ezért megöleltem, hogy elszakadjak a pillantásától. Már nem úgy nézet rám, ahogy az elején. Valahol mélyen egy teljesen más, egy rég elnyomott, s elfelejtett érzést kezdett felszínre engedni. Azt hiszem, kicsit ő is megkönnyebbült, hogy nem kellett magyarázkodnia. Elengedtem, s válláról a tenyerébe csúsztattam a kezem. Csukott szemmel sóhajtottam mélyeket, majd annyit mondtam: - Menjünk.
Csak nézett rám. Megszorította a kezem s ennyit mondott: - Együtt sikerülni fog! – S egy másodperc után suttogta. – Unito!
Kapcsolódtam hozzá. Most az érzés is más volt. Megnyugtatott, jól esett, kellemes volt. Mint ha haza érkeznél. Erőt adott.
Megszorítottam a kezét, jelezve, készen állok. S hallottam, ahogy elsuttogja a varázsigét: - Paleo valaz!
Lágy szellőt éreztem, más illatokat, más hangokat érzékeltem, s kinyitottam a szemem. Ott állt velem szemben Ezékiel, arcomat fürkészve. Elengedte az egyik kezemet, s mellém állt, hogy körbe tudjak nézni. Ismerős volt a hely, ahol megjelentünk. Azt hiszem, pont erre gondoltam. Az itt töltött gyermeki évek jutottak eszembe, hogy többet nem lépek a jól ismert útra. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Szabina! Kérlek! Most nem ezért jöttünk, nincs erre időnk. A családodra kell koncentrálnod, hogy nekik könnyebb lehessen. Ha csak egy kicsivel is. Ha te most kétségbe esel, és elmerülsz az önsajnálatban s a gyászban, akkor nem fogsz tudni segíteni azoknak, akiket szeretsz. Akkor nem teljesíted a feladatod, s talán angyal sem lehetsz. Tudom, hogy ez nagyon nehéz. Nem tudtak megtanítani arra mit kell tenned, nem tudtak felkészíteni erre a pillanatra. Ezért vagyok itt, élesben kell átmenned a vizsgán. Segítenem kell, és utat kell mutatnom. – miközben ezeket mondta, átölelt, majd lehajolt, s a szemembe nézett. Nem reagáltam. Csak álltam ott, az arcomon folytak a könnyeim, s egyszer csak megcsókolt. Végső kétségbeesésében nem tudott mást kitalálni, s mi tagadás, kíváncsi volt, milyen lehet. Először vad volt, s követelőző. Aztán, ahogy egyre inkább kiragadott az előző hangulatomból, egyre inkább lágyult, s mélyült. Arra eszméltem, hogy testével szinte körül ölelt: szárnyaival betakart, magához húzott, s fejem tartómnál fogva tapasztotta ajkához. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Éreztem, hogy melegség, szinte forróság árad a testéből, kezem alatt a mellkasa szinte lángolt. Lassan engedett el, s hagyott fel ajkaim kényeztetésével. Annyira abszurd volt. Szárnyait sem éreztem már magamon, de melege nem múlt el. Csukott szemmel álltam, s csak a lélegzetemre figyeltem. Pár perc múltán szólaltam meg, már egyenletes hangon:
- Így is el lehet érni, hogy eszembe juss folyamatosan. De azt hiszem, nincs idő arra, hogy megbeszéljük, mi is volt ez. De ne gondold, hogy megúszod! Godrik. Megszakad a szíve. S az enyém is. Nem szakadhatok ketté, s neki ígértem a szívem. Tartsd magad ehhez a jövőben, kérlek. Most pedig mondd, mit kell csinálnom.
Egy röpke pillanatra fájdalom suhant át arcán, megbántottság, fájdalom, elutasítás. De aztán megrázta magát, megköszörülte a torkát, és megfogta a kezem.
- Akkor, tehát. Válaszd ki sorban azokat, akiket meg szeretnél látogatni. Közben egyelőre fogjuk egymás kezét. Ott majd mondom, mit tegyél.
Félelem fogott el. Kivel kezdjek? Ki ne hagyjak valakit a sorból. Mit is tehetnék értük?
- Nyugalom. – Hallottam a hangját egészen közelről. – Csak szép sorban. Mind nehéz lesz, de együtt túl leszünk rajta. Volt testvéred? Talán kezdhetnénk vele.
- Igen. Négy is.
- Az már szép nagy család. Akkor először látogassuk meg őket, szépen sorban. Haladjunk az idősebbektől a fiatalabbakig. Te hányadik voltál?
- Középső. Pont középen voltam.
- Értem. Fiúk vagy lányok, esetleg vegyesen?
- Két nővér és két öccs.
- Gondolj a legidősebbre. S mond ki: hesan!
Ismerős szobában találtam magam. Az ágyon nővérem feküdt. Még nem kelt fel. Szeme körül piros volt, kialvatlannak, fáradtnak látszott. A szomorúság úgy vette körbe, mint egy takaró. Unokahúgom lépett a szobába.
- Anya! Segítesz? Megcsinálnád a hajam?
Kikapcsolta a tévét és a lányhoz fordult.
- Persze kicsim! Mit szeretnél?
- Elég, ha csak befonod. Még neked is el kell készülnöd.
Csendben készült a hajfonat. A végén megölelték egymást, s ő is elindult, megnézi a fiúkat, férjét és fiát, hogy ők boldogulnak-e, majd ő is gyorsan felöltözik a már kikészített ruhába. Álltam ott, és a szívem szakadt meg. Ezen a napon nem először. Tudtam, hogy mindenkit megviselt közülük. Szótlanul, csendben csinálták a dolgukat, nyoma sem volt a viccelődésnek, kedves kötözködésnek. De azt is lehetett érezni, hogy ha nehéz is, de túl lesznek rajta, már nem tagadtak. Elfogadták, és tudták, az életnek mennie kell tovább. A gyerekek miatt nem eshettek szét. S valakinek anyuról is kell gondoskodnia. Vele voltam. A szívében őrizte az emlékeket. Megérintette a fényképet, amin én voltam, még Szabinaként, mosolyogva, élettel tele. Pár napja hívatta elő.
Közben Ezékiel megszorította a kezem. Így tudtam, miért is vagyunk ott, nehezen, de rá néztem.
- Nem hallanak, de éreznek. Keress egy emléket, vagy csak gondolj arra, hogy mit szeretnél, mit érezzenek. És gondolj arra, hogy ők is azt érezzék, vagy, hogy eszükbe jusson.
Kicsit gondolkodnom kellett, hogy mindenkinek a megfelelő emléket vagy érzést válasszam ki, ami segíthet. Azt hiszem sikerült. Végül tovább mentünk. Végig mind a négy testvéremen, s az idősebbek családjain is. Akkor még nem tudtam anyuhoz menni. Féltem, nem tudom tovább csinálni, pedig ez sem volt könnyű. Főleg másik nővérem s egyik öcsém. Ők megrekedtek a tagadásban. Cigiztek, s söröztek, s nem akartak arra gondolni, hogy ez igaz, s nem tudták elfogadni. Nekik volt a legnehezebb emléket, vagy érzést adni, hiszen annyi minden múlott ezen. Ha nem jót választok, akkor rosszabb lehet a helyzet. Végül, azt hiszem sikerült. Elültettem egy gondolatot, egy érzés magját bennük. Csak bízhattam abban, hogy túllépnek rajta. Talán visszajöhetek még. Másik öcsém járt a legelőrébb a gyászban. Valahogy tudta, hogy sosem felejt el, ettől nem félt, s képes volt elfogadni, amin nem tud változtatni. Velem együtt próbált a többieknek segíteni: beszélt, sírt, ölelt, hallgatott. Miközben igyekeztem meglátogatni a szűkebb s tágabb családot, egyre többen gyülekeztek. Elmentünk a földi páromhoz is, aki mélyen gyászolt. Siratta az el nem jövő lehetőségeket, hogy már nem lesznek gyerekeink, hogy nem ölelhet, s csókolhat többet. Megszakadt a szíve a hiányba, a szerelembe, a gyászba. Itt sokalltam be. Mindenkivel együtt sírtam, s csak öleltem őket, beszéltem hozzájuk, küldtem az emlékeket s az érzéseket. De nála majdnem elmerültem az önsajnálat és gyász tengerében. Ha nincs velem az angyal, akkor bizonyára nem sikerül véghezvinni a mai tervemet. Gyengéden tartott, átölelt, míg én volt szerelmem vígasztaltam. Mintha ezer éve lett volna, annyi minden történt abban a pár napban. Végül sikerült. Együtt sírtunk, és ott megértette: nincs mit tenni, felejtenie, tovább lépnie kell, s kialakítania egy másfajta életet. Nem hitettem el vele, hogy egyszerű lesz, de minden nappal kicsit könnyebb s könnyebb. Lépésenként.
Sokan voltak már, szinte nem tudtunk egymás mellett maradni, hogy elférjünk az emberek közt is. Volt, aki csak ült, s nézett maga elé, volt, aki folyamatosan a könnyét törölgette. Voltak, akik az életemről meséltek. S volt anyu. Mikor megláttam, megszakadt a szívem, ledermedtem, s csak folyt a könnyem. Aurája fekete volt a gyásztól. Hullámzott a magába fojtott érzésektől. Nem tudta, mit tegyen. Nem talált megnyugvást. Az utolsó percig tartotta magát, de ahogy elhaladt az öcsém mellett, meghallotta, ahogy egy velem kapcsolatos emlékéről beszél, s megállt, és térdre esett. Nem bírta tovább magában tartani a gyászát. Átölelték, felsegítették, mindenki őt vigasztalta, fogták a kezét, vele együtt sírtak, s nevettek könnyezve. S így, végül nagy nehezen, de mindenki átbillent abba a fázisba, hogy igyekezett minél több emléket magába szívni, s azokat megőrizni.
Mikor már mindenkinél eltöltöttem néhány percet, vagy többet, attól függően, mennyit gondoltam elégnek, rettenetesen kimerült voltam. De még nagyon-nagyon szerettem volna velük maradni. Hallótávolságon belülre helyezkedtem, átfogtam a térdem, s hol sírtunk, hol nevettünk. Mindenkinek volt mit mesélnie. Néhány régi barát, volt osztálytárs is beköszönt, részvétet nyilvánítottak. Voltak, akik a temetésre is eljöttek, bár az urnában csak a földi testem maradéka volt, s mert ebből is kértem, egy kicsit, szórjanak a Dunába. Így, mielőtt átadtak volna a földnek, egy keveset egy másik dobozba tettek, hogy teljesíthessék ezt a furcsa kérésemet.
Azokkal maradtam, akik engem kísértek az utolsó utáni utamra, a folyó vízébe, hogy bekerüljek az élet körforgásába máshogy is, hogy világot lássak. S ott, amikor az utolsó ember is visszaült az autóba, s elment, egyedül maradtam. Először nem is tudtam, mi olyan rendkívül furcsa ebben, majd pár másodperces hallgatás után rá kellett eszmélnem, miért is olyan nagy a baj. Ezékiel nem volt sehol. Elfogott a pánik, istenem, elveszítettem, mit is mondott, hogyan fogom megtalálni? De persze elsőre nem sikerült lenyugodnom annyira, hogy eszembe jussanak a megfelelő szavak. Végül becsuktam a szemem, vettem pár mély levegőt. Eszembe jutott a varázsige is. Izgatottan kimondtam, szinte már előre megnyugodtam, hogy nem lesz itt semmi baj. De hiába vártam, hogy történjen valami. Egyedül maradtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.