Még legalább két órán át ébren voltam (de ha itt nem úgy telik az idő, mint a Földön, akkor ez csak egy durva 20 percnek számít?), amíg végig gondoltam a nap történéseit és azt a sok dolgot, amit ma megtudtam. Hiányoztak azok a tevékenységek, amiket alvás előtt csináltam eddig: összebújás a párommal, beszélgetések, nevetgélések, ugratások. A gondolat pedig, hogy már csak érezhetnek, de nem érinthetnek, szinte zsibbasztóan aggasztó volt. Ijesztő volt és mintha sok nehéz kő alá lennék temetve, úgy nyomott maga alá a kétségbeesés és a kín. Szinte levegőt is alig kaptam. Ha ezt jelenti teljesen átélni a fájdalmat, akkor biztos jól csinálom, de ez valahogy nem nyugtatott meg. Sejtelmem sem volt, hogyan fogom teljesíteni a rám váró feladatokat, és ahhoz sem jutottam közelebb, kit szeretnék hajnalban még meglátogatni. Annyian vannak, akik enyhülést remélnek, persze csak szerintem. S újabb fájdalomhullám söpört át amúgy is megtépázott lelkemen. Mi lesz, ha valakit kifelejtek? Vagy szembe tudok azzal nézni, hogy valakire számítok, hogy fáj neki az elvesztésem, de közben nem viseli meg? Nem tudom melyik rosszabb, ismertem el magamnak pár perc gondolkodás után, de aztán megdorgáltam magam. Nem várhatom el emberektől, hogy fájjon nekik a halálom, ha egyszer nem úgy éreztek irántam, ahogyan én elképzeltem, vagy én éreztem irántuk. Egyszerűen dühös lettem arra, mennyi megjátszás, és ki nem mondott szó volt az életemben. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha tudnám, valójában ki mit gondolt rólam. S minthogy ezt már nem tudom orvosolni, csak remélhetem, hogy Walter reggel elő tud valamivel rukkolni, ami megoldja ezt a felmerült problémát. Így, ennyi kavargó érzéssel nem tudtam elaludni, ez várható is volt. Ezért inkább, tanárom tanácsát megfogadva kikeltem az ágyból, fogtam egy elemlámpát és elindultam sétálni a sötétben. Találkoztam pár éjszakai állattal miközben a gondolataim ugyanott forogtak, ahol eddig, s a sok érzelem nem igazán akart lenyugodni bennem, így futásnak eredtem. Meglepődve vettem észre pár pillanat múlva, hogy egy-egy állat velem tart. Az eső kitartóan esett, úgy tűnik, ezt nagyon hamar meglehet szokni. Mivel nem néztem merre tartunk, és a sötétben nem is igazán láttam messzire, na meg szinte semmit sem tudtam a hegyről, szinte rémülten fékeztem le egy idős angyal előtt, aki egy eddig nem látott természeti jelenség előtt őrködött. Egy hatalmas szakadékba zuhantam volna, ha nem sikerül figyelmeztetnie. Sikerült megállnom, de annyira meglepődtem, és egy pillanatra meg is ijedtem, hogy még köszönni is elfelejtettem, sőt egyáltalán nem jött ki hang a torkomon. Lihegtem és tátogtam pár percig, mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy elhebegjek egy „Jó estét!”.
- Magának kicsi lány nem lett volna olyan jó ez az este, ha nem állok itt! Leesett volna a mélységbe! – mondta szigorúan az idős lény.
- Igaza van! Nagyon szépen köszönöm, hogy segített. – mondtam bűnbánóan. – Még csak egy napja vagyok itt (azt hiszem), és amikor Walterrel sétáltam, nem emlékszem, hogy említette volna, hogy van olyan hely, ahova nem mehetek. – tettem hozzá, mert úgy gondoltam, talán megbocsátja nekem, hogy nem készakarva akartam véget vetni az életemnek. Egyáltalán lehetséges ez? Hiszen elvileg csak egy lélek vagyok….s persze ezt azonnal kérdésbe is foglaltam anélkül, hogy megvártam volna a válaszát.
- Elnézem magának, de sokkal óvatosabbnak kell lennie, és talán keresnie kellene valamilyen más módot a feszültség levezetésére. Kertészkedjen például, akkor senkinek nem esik bántódása. – morgott még mindig. – De hiába lélek ezen a helyen, jobb szeretünk a régi testünkhöz hasonlóan kinézni, így könnyebb beazonosítani mindenkit, mint egy halom fényes maszlagot. S a kérdésére válaszolva: ezen a helyen bizony el lehet távozni, és nem a legkegyesebb módja annak. Figyelje csak meg: mit érez, amikor a közelében van?!
Elgondolkodva hallgattam, s persze újra 100 másik kérdés kezdett el foglalkoztatni, de a kérésére, ezeket későbbre halasztottam, és megtettem amit kért. A helynek kézzel fogható volt a nyomorúsága, a bűntudat, a kín, a bánat, a keserűség szinte falat húztak a szakadék előtt, mintegy figyelmeztetésként.
- Ez a Kárhozat Szakadékja! – mondta Metiel szertartásosan, áhítattal. Mintha tudnom kellene már, hogy ezzel valami nagyon komoly és fontos dolgot közölt.
- Aha. Ez szuper. S mit csinál? – mondtam zavartan. Szerettem volna kicsit messzebb kerülni ettől a helytől, de közben kíváncsi is voltam rá. 
Metiel nem tudta eldönteni, hogy teljesen lökött vagyok, vagy tényleg ennyire tudatlan. Fürkésző tekintettel bámult rám néhány pillanatig, majd megszólalt.
- Ezen a helyen, aki leugrik - önszántából vagy kényszerből - átkerül a másik túlvilágba, nektek a Földön Pokol volt a neve. Itt csak úgy hívjuk, a Másik. Azokat a lelkeket, akik tévesen ide kerülnek, mert haláluk előtt jót cselekedtek, de az életük nagy részét gonoszan élték, visszaszolgáltatjuk az Uruknak. Nem sokszor fordul elő ilyen, és hamar ki is szokott derülni a csalás. Sokan a vég előtt elkezdenek jól viselkedni, miközben belül ugyanolyan féregrágta a lelkük. De nem gondolják igazán komolyan, és a hitük se valami erős. Hinni akarnak, de nem adják át magukat neki, nem bíznak Istenben. Egyszerűen megijednek a másik lehetőségtől, áltatják magukat és becsapják a Kísérőinket.
Megborzongtam. A hely épp elég nyomasztó volt a nélkül is, hogy még arra gondoljak, hogy egy jókora zuhanás után mivel fogadnak valakit a Másikon. Az egész kezdett nagyon sok lenni nekem, főleg, hogy nem sikerült egy percet sem pihennem.
- Köszönöm, hogy megállított. – mondtam. – Nem szerettem volna máris lemondani a lehetőségről, hogy Önhöz hasonlóvá válhassak.
Most néztem csak meg igazán a megmentőm, miközben kicsit arrébb sétáltunk. Neki is bronz színe volt, de sokkal mélyebb árnyalatú, mint Walteré és nem is volt annyira fényes. Bár a teste nem tűnt túl ruganyosnak, még mindig izmos volt. Vállig érő ősz haja halványan világított a sötétségben, barna, de furcsán szomorú szemét még mindig rajtam tartotta. Gondterheltnek nézett ki, aki nagyon sok rossz dolgot élt már át. Élt? Miközben ez az újabb kérdés foglalkoztatott, éreztem, erre nem ő fog választ adni. Talán Walter egy kicsit jobban viseli az effajta kíváncsiskodást.
- Mennem kell. Később még biztosan találkozunk. – mosolyogtam rá, s integetve visszasétált a helyére.
Nagyon furcsán éreztem magam. Egészen hihetetlennek tartottam mindent, amit az elmúlt kicsit több mint egy nap hallottam és érzékeltem. Mintha belekerültem volna az egyik jól sikerült könyvbe. Egy igazán új világba, ahol rengeteg felfedezni való vár rám, és ahol végre teljesnek, hasznosnak és jól érezhetem magam. Valahogy a Földi életemben sosem éreztem ezeket. Furcsán kívülállónak, különcnek éreztem magam, és szívesebben menekültem a filmek vagy még inkább a könyvek sokszínű világába. Persze a családomat és a páromat nagyon szerettem. De rajtuk kívül csak kevesen értettek meg, de örültem, hogy legalább az a pár barátom igaz volt, akik voltak nekem. Sosem voltam egy nagy társasági lény. Nem is gondoltam bele eddig, de talán tényleg megtalálhatom itt a helyem? Egy féleképpen derül csak ki. S miközben a gondolatom végére értem, s megszületett az elhatározásom: Meg tudom tenni, amit tőlem kérnek. Képes vagyok rá, hiszen akik itt vannak, segítenek nekem, hisznek bennem, Ő hisz bennem, így végre magamnak is el kellene fogadnom: itthon vagyok, hazaértem. Megnyugtatónak találtam a kis házikót, ami mostantól az otthonom lesz. Egy kis teával és egy jónak ígérkező könyvvel bevackoltam magam az ágyamba. Persze vámpíros könyv volt, ami elég sokat foglalkozott a lények lelkével, és a gyászoló családdal, akiket hátra hagynak az átváltoztatottak. Ebben legalább mindegyik ilyen könyv megegyezik. Ez is valami. De nekik még mindig ott az esély, hogy ha akarják, nyomon követhessék a leszármazottjaik életét, sőt bele is tudnak avatkozni, segíteni, vagy pénzt hagyni rájuk. Ezt furcsamód humánusnak találtam az itteni módszerhez képest. De persze a kettő dolog rengeteg pontban különbözik, már mindjárt abban, hogy én magam vagyok a lelkem, míg őket elhagyja az, a haláluk után. Jónak lenni több szempontból is nehezebb. De ez akkor sem tántorít el. Megszoktam, hogy a családunkban nincs lottó 5ös, se könnyen jövő dolgok. Mindenért meg kell küzdeni, dolgozni. Így nem esik nehezemre ezt az elvet követni: Tegyél érte, hogy jobb lehess, s általad a világ is változik egy picit.
Nem értem az első fejezet végére, mikor halk kopogásra lettem figyelmes.

Aznap már nem sokáig maradtak nálam. Kaptam egy listát a szabályokról, hogy olvassam el. Megmutatta hol találom a kézikönyvet a házhoz, és egy ismertetőt adott a hegyről. Miközben hozzám beszélt, meleget sugárzott, éreztem, hogy meg akar nyugtatni, én pedig hagytam magam. Teljesen elfáradtam, mire elmentek. Bár az eső még mindig esett, a vihar csitult valamelyest. Ezt jó jelnek tekintettem, ha nekik sikerül megnyugodniuk, és elfogadniuk, akkor nekem is menni fog. Mindig is erősnek tartottam magam…de nem gondoltam volna, hogy ekkorát tévedtem.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Este olvasgattam még a szabályokat, de a könyvekre már nem volt energiám, így a reggeli után elővettem a kézikönyvet, és megkerestem a mosogatás, takarítás részt. Tegnap óta tekintélyes mennyiségű mosatlan gyűlt össze, és Walter bármikor ideérhet. Ma lesz az első leckénk. Az eső csendesen áztatta a rétet, már csak ez maradt a viharból. Kicsit izgultam is, nem tudtam mire számítsak, mit tartogat nekem ez a nap. Átolvastam a keresett részt, és meglepődtem, milyen egyszerű itt még a mosogatás is. Csupán arra kell gondolnom, hogy legyen minden edény tiszta, s legyen minden a helyén. Nem bonyolult. Elsőre sikerült is. Bár egy darabig még kelleni fog hozzá a könyv, mert szó szerint kell idézni ahhoz, hogy sikerüljön. Az alkotást könnyebbnek találtam. De végül rájöttem, hogy ez sem olyan egyszerű. Ismeretlen dolgokat nem tudok könnyen létrehozni. Hiszen sem emlékem, sem részleteibe menő elképzelésem sincs róluk. Elég sokáig eltart, mire kigondolom minden részletét. Például szerettem volna egy finom csokoládétortát, ami nem túl édes, finom piskóta tésztája van, és marcipán virágok vannak a tetején. Anyu készített mindig ilyet. Ez sikerült is, olyan lett, mint anyué volt, de amikor változtatni szerettem volna a tésztáján, az nem ment. Az ízeket tudtam cserélgetni viszont, ami egyelőre elég változatossá tette a desszertjeimet. Talán majd tudok teremteni egy jó receptkönyvet, és akkor jobban megy majd.
Ilyen, és hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor kopogásra lettem figyelmes. Azt hittem Walter jött el értem, hogy elkezdjük a tanulást, de amikor kinyitottam az ajtót, először nem is láttam ott senkit. Majd ahogy jobban körülnéztem, egy szürke-fehér bundájú nyuszit vettem észre, aki engem nézett.
- Szia. – mondta. – Üzenetet hoztam. A nagy tölgyfához kell kísérjelek, ahol Walter vár rád.
- Ó, szia. – válaszoltam. - Azonnal mehetünk, csak felveszek egy kabátot.
A nyuszi megvárta, amíg az ajtóhoz érek indulásra készen, és elindult előttem, mutatva az utat. Hamar odaértünk, s útközben mindenféle állatot láttunk. Nem is gondoltam volna, hogy az emberek és az állatok mennyországa egy helyen lehet.
- Szervusz! Sikerült pihenned valamennyit? – köszöntött az angyal. – Köszönöm Leia. Nagyon kedves volt tőled. További szép napot kívánok neked. – búcsúzott a nyuszitól.
- Igen, köszönöm. Meglepően jól aludtam az éjjel. – válaszoltam, majd egy pillanat múlva folytattam a kérdéseimmel. – Mikor láthatom újra a családomat? Mit fogunk megtanulni ma? Hogyan fogok visszatalálni a házamhoz? – és még lehet ezer meg ezer kérdést feltettem volna, ha nem néz rám az angyal kicsit bosszús pillantásával, s csendre nem int.
- Te mindig ennyit kérdezel? – faggatott, majd elmosolyodott. - A válaszokat meg fogod tudni, de nem mindent egyszerre, mert a lényeg, hogy megértsd, mi miért van, és hogy elfogadd, ez a fő dolog. Ennél sokkal nehezebb az, hogy kiálld a próbát. Az első családi látogatás a legnehezebb dolog egy angyalnak készülő életében. Sokszor fog még kísérteni, de ha ezen a próbán most megbuksz, akkor nem folytathatod a képzést. Éppen ezért a mai leckénk a halál és a család lesz. Beszélgetni fogunk, emlékekről, érzésekről, vágyakról. Ez utóbbiakat kár tagadnod, mert az első találkozáskor úgyis minden az arcodra lesz írva. De magadnak is tisztában kell lenned velük ahhoz, hogy harcolni tudj ellenük. Ha tagadod előttem, s ami még rosszabb, magad előtt is őket, akkor nagy bajban leszünk. Sajnos volt már olyan tanítványom, aki makacskodott, azt hitte túljárhat az eszemen, és amikor sor került az ő családjának a meglátogatására, bizony felsült. Annyira nem akarta bevallani magának, mennyire hiányoznak, hogy mielőtt bármit tehettem volna, megjelent az egyik testvérének fényes nappal, és beszélt hozzá, megölelte, mintha rég nem találkoztak volna. Viszont a testvére nem úgy fogadta, ahogyan azt a tanítvány elképzelte. A meglátogatott testvér megrémült, hogy szellemet lát, és nem értette, hogy most akkor ő él, vagy meghalt. Kétségei lettek, egy pillanatra elhitte a téves reményt, és utána még jobban fájt neki az igazság. Nagyon nehezen tudta feldolgozni a történteket, mert már nem csak azt kellett neki, hogy szeretett testvére meghalt, hanem hogy szellemként meg is jelent neki, ami még jobban megviselte a lelkét. Gyötrődött éjszakákon át, hamis reményeket táplált, szólítgatta testvérét a sötétben. A családja őrültként bánt vele, míg végül meg kellett jelennem álmában, és elhitetnem vele, hogy csak egy álom volt, nyugodjon bele a testvére elvesztésébe, és élje az életét. Biztonságban van, feladattal bízták meg, és hogy szereti őt, és a családot is. Végül elhitte, hogy tényleg álom volt, a pszichológus pedig a mély gyásszal magyarázta a történteket. A történet jóra fordult, de sok energiába, és szenvedésbe telt. Éppen ezért az első látogatásig nem tanulod meg a megjelenéshez szükséges varázsszavakat. Az ilyen problémákat megelőzendő. Ugyanakkor így sem lesz könnyebb dolgod. Csak te láthatod őket, és ez nagyon fel fog kavarni. Nem beszélhetsz hozzájuk, nem vigasztalhatod őket, csak érzéseket sugározhatsz feléjük. Nyugalmat, megbékélést, szeretetet. Ez lesz a 3. leckénk. A 2. pedig az utazás hozzájuk, a Földre, amit már gondolom sejtettél.
Mivel még mindig a történet hatása alatt voltam, és már előre tartottam a találkozástól, egy szót sem bírtam kinyögni válaszként. Elgondolkodtam, és csak álltam és néztem ki a fejemből. Arra eszméltem fel, hogy az angyal erős energiát küld felém, hogy megnyugodhassak, és tisztán lássam az előttem álló feladatokat.
- Köszönöm. Teljesen megrémítettél. Jól szeretném csinálni, de most már egyenesen rettegek meglátogatni őket. Eddig is tartottam a dologtól, többször lejátszottam magamban, de mindhiába. Nem tudom, hogyan fogok reagálni. Azt hittem erős vagyok, de már a gondolatra összeszorul a torkom, és kifacsarodik a szívem. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Nem lehetne egy pár nappal elhalasztani?
Az angyal türelmesen megvárta, míg befejezem a mondandóm, és az aggodalom szikrája nélkül ennyit felelt: - Az ember, aki elhiszi, hogy képes valamire, akkor ténylegesen azzá válik. Csakis rajtad áll, hogy meg akarsz-e felelni, és hogy felkészítsd magad arra, hogy le fogsz blokkolni. Ha tudatosan készülsz ebben a két napban, és nem hallgatsz el semmit, ami felmerülne benned, akkor nem lesz gond. Később majd még mutatok egy lehetőséget ahhoz, hogyan tudod elvonni a figyelmed, mielőtt lefagynál. De ezt majd csak este, ha visszatértünk a házadba. Hátha a mostani beszélgetés is elég lesz hozzá, hogy kiadj magadból minden félelmet, fájdalmat és képes legyél tisztán látni a feladatot.
Amit elmondott, az szépnek, és valódinak hangzott, és valahol mélyen magamban tudtam is, hogy igaza lehet, de akkor, és ott, meggyötört állapotomban nagyon nehéz volt elhinnem. Színlelni sem tudtam, ugyanakkor nem zárkóztam el tőle teljesen. Úgy gondoltam, hogy kivárom, mi lesz, és tenni fogok azért, hogy ne okozzak csalódást.
- Készen állsz? – Hangzott a határozott kérdés. – Ha igen, akkor gyere, sétálunk egyet, és közben mesélj nekem a családodról.
- Nem tudom. – vallottam be az igazat. – De talán, mire az út végére érünk, már másképp lesz. Menjünk. – s elindultam a mutatott irányba.
Miközben meséltem, magam is meglepődtem, mennyi kis apróságra odafigyeltem életem során, s hogy ezek mennyire meg tudják pityeregtetni az embert, amikor rájön, hogy ez mind csak emlék már. Az angyal többször visszakérdezett, érdekelte az összes kis botlás, és foszlány, amire csak emlékezni tudtam. Sokáig beszélgettünk, érzésekről, tulajdonságokról, s eközben egyre változó tájak mellett haladtunk el. Arról már nem is beszélve, hogy mintha egy rácsoktól mentes nagy állatkertben sétálgattam volna, hiszen a legkülönfélébb állatok voltak körülöttünk. Mintha csak egy nagy szafari parkban sétálgattam volna az ottani vadőrrel, csak veszély és félelem nélkül. Egymást sem bántották, bár én először az ellenkezőjét hittem, amikor egy antilopot láttam egy oroszlán elől futni. Később kiderült, hogy csak kergetőztek. Jót mosolyogtam magamon, és megnyugodtam, majd folytattam az emlékeimmel. Rengeteg minden eszembe jutott, és ahogy sejtettem, teljesen elárvultnak éreztem magam, tele fájdalommal, és szenvedéssel. Ahogy Walter kérte, ezt is megosztottam vele, bár mint kiderült, ő érzi a kifele áramló érzéseket, így őt nem is tudnám becsapni. De látszott a szemén egy pillanatra az elismerés. Örült, hogy megfogadom a tanácsát.
- Most már túl vagy a nehezén. – állapította meg, miközben felém nyújtotta a csomag zsebkendőt.
- Tényleg? Mert nem úgy érzem. Itt bőgök, mint egy ovis, akitől elvették a játékát. – S nagy trombitálás közepette kifújtam az orrom.
- Ha nem éled át teljesen a fájdalmat, nem tudsz túllépni rajta. – hangzott az újabb bölcs mondat.
- Szóval, ha még bőgök egy sort, az tök normális, és holnap már jól leszek? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Nem, nem ennyire egyszerű. Ez nem egy film, amin kisírod magad, és 10 perc múlva semmi bajod. Ez egy folyamat. Minden nappal kicsit könnyebb lesz, de ugyanakkor lesznek olyanok is, amik rosszabbak az előzőeknél, és néha bizony visszarántanak a mélybe, és újból meg kell küzdj velük. De eljön az a nap is, amikor már jól leszel. Addig elég sok minden fog veled történni, és ha megfogadod a tanácsomat, akkor igyekszel mindig előre nézni, és nem rágódni a múlton. Ez persze nem azt jelenti, hogy el kell felejtsd őket, sőt. Továbbra is szeresd őket, és követheted az életüket, ott lehetsz egy-egy fontosabb eseményükön, és velük örülhetsz, sírhatsz, hiszen így fogsz erőt gyűjteni az újabb és újabb kihívásokhoz. Így majd nem érzed annyira elveszettnek magad.
- Hűű. Nem sok kicsit, amit elvársz tőlem? Mert most így érzem. Nem tudom, hogy van-e bennem ehhez elég erő és kitartás.
- Van. Csak szabadon kell engedned a benned lévő energiákat. Ezt a Földön megtanuljátok rejtegetni, mert féltek, mit gondolnak mások, hogy esetleg őrültnek néznek, ha ordítasz, kiabálsz, keseregsz, vagy verekszel azért, hogy levezesd az indulataidat. Itt pont az ellenkezőjét tesszük. Versenyt futunk az állatokkal, birkózunk, énekelünk, kiabálunk, ami csak jól esik. Itt meg kell tanulnod levezetni az energiáidat. Ha kell, tudsz edzőtermet is kialakítani a ház egy részében. Erre addig lesz nagyobb szükséged, amíg angyallá nem válsz. Utána már nem lesznek indulatrohamaid, bár érzéseid meg nagyon is. Csak meg kell tanulnod irányítani őket, és kordában tartani. De erről még lesz szó később. Mára elég lesz ennyi lecke. Menjünk vissza a házba. Ha van még kérdésed, addig még felteheted. Szívesen megmelegednék a tűznél egy bögre tea mellett. – mosolygott rám, és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről.
- Annyira furcsa ez a hely. Még senkit sem láttam kikelni magából itt. Olyan, mintha be lennétek nyugtatózva. Az állatok is elélnek egymás mellett. Nem eszik meg egymást, pedig a Földön igen. Annyi eső esett már, hogy földcsuszamlást okozhatna, de itt szinte sár sincs. Meghaltam, és egy angyal tanít arra, hogy belőlem is az legyen. Fel sem tudom fogni ésszel, és akkor még ott a ház, amit én alkottam magamnak a tudtom nélkül. A dolgok, amiket eszem, iszom, azokat is létrehozom, nem tudom miből, és hogyan. Ami pedig tetszik, hogy beteg sem vagyok, sőt igazán fáradt sem, pedig elég sokat gyalogoltunk ma már. Annyi mindent szeretnék még tudni. – áradoztam, majd eszembe jutott az első napom itt, és egy fel nem tett kérdés. – Ő miért pont engem választott? Annyi ember volt még rajtam kívül.
- Sokáig figyelt titeket, akik esélyesek lehetnek angyallá válni. Sajnos folyamatosan kellenek új tanítványok, ezért vannak, akiknek „idejük lejárta előtt” kell eljönniük. Isten gondosan megfontolta a választást, de valójában már akkor megjelölt téged, amikor megszülettél. A sorsod alakulása, az emberek, akikkel találkoztál, mind azzá tettek, amivé válnod kellett, hogy beteljesíthesd a küldetésed. Olykor a gonosz előidéz egy olyan helyzetet, hogy ne történhessen meg, aminek kell a változás szempontjából, és akkor a Teremtőnek nehezebb elérnie az eredeti célt. Van, mikor érdemes több időt és energiát fektetnie bele, van, amikor helyrehozhatatlan károk keletkeznek, vagy túl sokáig tartana ez a folyamat. Ilyenkor inkább lemond a jelöltről. De persze előfordul, mint most nálad, hogy az eljövetelt nem lehet halasztani, vagy legalább átvezetni. Ilyenkor nincsenek arra utaló jelek, hogy meg fogsz halni, mint például egy betegségnél, vagy öregségnél. Van, akiknek nagyon nehéz elfogadnia, ha nincs látszólag ok, ami miatt el kellett távoznia a másiknak. Hosszú folyamat, mire folytatni tudják az életüket, ha egyáltalán sikerül. Van, aki beleragad a gyászába. Főleg a gyermekek elvesztése esetében. Ugyanakkor azt sem jelenti, hogy akinél ilyen történik, mind kiválasztva lettek. Sokszor hirtelen következik be a halál: az ördög és alattvalói keze által. Ezek egy részénél Ő közbe tud avatkozni, hogy megmentse, akit tud. De mint észrevetted, képtelenség ott lenni mindenhol, és legtöbbször csak azokon tud segíteni, akik hisznek benne, mert magukhoz vonzzák. Csakhogy egyre kevesebb embernek van hite, ugyanakkor, ha bármi baj éri őket, akkor hajlamosak Őt okolni. Nem gondolnak bele, hogy talán a kisebbik rosszat kapták az által, hogy közbeavatkozott. Nem, azt fájlalják, amit elveszítettek. Pedig az anyagi dolgok nem is olyan fontosak, mint képzeljük. Ha télen fázunk, nem mindegy-e mivel takarnak be, ha attól átmelegszünk? – szomorodott el, és láttam rajta, hogy sok mindent átélt már, köztük rosszat is, és megrohanták az emlékek egy pillanatra. Amikor észrevette, hogy figyelem, és együttérzés áradt belőlem felé, elszégyellte magát, és újra gondtalannak mutatta az arcát.
- Szóval akkor Isten tett ilyenné. Miatta volt ilyen az életem. – összegeztem, de kicsi szomorúsággal a hangomban.
- Igen, de nincs értelme hibáztatni. Mutatott neked egy irányt. Embereket sodort az életedbe, másokat pedig ki belőle. Kaptál jót, és rosszat, ahogyan a többiek is. Neked is megvolt a szereped az életed alakulásában. Te hoztad a döntéseket, a jókat és a kevésbé jókat is. Már késő ezen rágódni. Fogadd el, és válj azzá, aminek születtél. Tartsd meg Istenbe vetett hitedet, mert csak ez tarthat az úton, amin tovább kell menned. Ha letérsz, elkárhozol, és soha nem térhetsz vissza a mennyek országába. Ha megtagadod Őt, sohasem lehetsz angyal.
- Sohasem tagadtam meg. Nem követtem minden tanítását, de törtlenül hittem benne, és hiszek most is. Ebben az egyben vagyok biztos. Láthatom egyszer majd Őt? Ha már angyal leszek?
- Igen. Ha angyallá válsz, akkor láthatod. Sőt, ha elég erős a hited, akkor a fejedben hallani is fogod. Ez amolyan kommunikáció jellegű. Segít neked, ha nem tudod, mi a következő lépés, óv a bajtól, ami elkerülte a figyelmed, és válaszol, ha épp kérdésed akad. De mindennek eljön az ideje.

A tudat, hogy találkozhatok vele, olyan izgalommal töltött el, hogy szaladnom kellett. Mire észbe kaptam, hogy milyen neveletlenség elszaladni mások elől, és ott hagyni, amikor együtt jövünk a házamhoz, fejem fölül suhogó hangra lettem figyelmes. Walter érzékelte a hirtelen változást bennem, és repülve követett. Felnéztem vidám arcába, és tovább futottam. Gyorsabb volt nálam, és mire lihegve a házhoz értem, már vidáman támaszkodott az ajtónál rám várva.
- Nem rossz. Látod, erről beszéltem. Ha kiadod magadból a rád törő érzelmeket, akkor nem fog szétfeszíteni, könnyebben fogsz tudni gondolkodni. Azt hittem, nehezebb dolgom lesz veled, de egy fél leckét már meg is spóroltál magadnak. – huppant le mellém a kandalló mellé.
Hirtelen leolvadt az arcomról az előbbi jókedv és lelkesedés, és szégyenkezve sütöttem le a szemem.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Hogy lehetek ilyen vidám, amikor a családom miattam olyan szomorú?
- Ne hibáztasd magadat. Nem lógathatod örökké az orrod. Most megvan a saját kis életed itt fent. Van egy kis házikód, lesznek barátaid, és itt, az angyalok között megtalálhatod az új családod. Persze ez nem azt jelenti, hogy a régit el kell felejtened. Nem. Ez csak annyit jelent, hogy az élet nekik megy tovább, ahogyan neked is itt fent, és mindenkinek el kell fogadnia azt, ami neki jutott. Lehetsz vidám. Majd náluk is elérkezik az idő, amikor nem fognak siratni. Amikor már ők is újra tudnak majd mosolyogni, és nevetni. Ezért nem kell rosszul érezd magad.
- Könnyű azt mondani…de mit tehetnék, hogy nekik is jobb legyen? Akkor talán már nekem sem lesz bűntudatom.
- Tenni egyelőre semmit sem tudsz. De én talán igen. – s ahogy kimondta, megjelent a tévém képernyőjén az öcsém. Nyugtalan álomban volt, remegett a szeme, forgolódott. Nem értettem mi történik, csak néztem őt, és potyogtak a könnyeim. Sose fogom már átölelni, és meghallgatni őt. Nem tudja többet megenni eőlem a csokimat, csak mert nagyon szereti, és nem tud neki ellenállni. Nem fog többet ugratni, és lehugizni. Sem fitogtatni az izmait.
- Keress ez emlékeidben egy kedves kis emléket. – mondta Walter halkan. Úgy tettem, ahogy kért, és pár perc múlva azt vettem észre, hogy az öcsém a képen megnyugszik, a szája szinte mosolyra húzódik. Arról az emlékről álmodik, és nem folytatódik a fájdalmas kínlódása. Ezt látva nekem is könnyebb már, bár a könnyem szakadatlanul folyik. Bármit megadnék érte, hogy átölelhessem, vagy, hogy simogathassam a fejét, amíg alszik, és beszélhessek hozzá.
- Láthatnám a többieket is? – kérdeztem. A fájdalom, hogy szenvedni látom, megváltoztatta a hangom.
- Nem. Sajnálom. Mára elég lesz ennyi. Reggel majd elmeséli a többieknek, hogy mit álmodott veled. Ez segít nekik, hogy eszükbe jusson egy kellemes emlék veled kapcsolatban. Egy este alatt nem szólhatunk bele mindenki életébe. De neki már jobb lesz.
- A gyerekekkel kezdjük? Mitől függ, kit láthatok? – faggatóztam tovább.
- Nincs sorrend. Azt láthatod, akit szeretnél. De neked is megterhelő, ha egyszerre túl sok szomorúság ér. Korán reggel eljövök még egyszer, és meglátjuk, hogyan leszel. Ha addigra túlteszed magad a testvéred szenvedésén, akkor lehet, hogy másoknak is megpróbálhatunk segíteni. Addig is pihenj egyet. Nekem most dolgom van. – majd felállt, és az ajtóhoz kísértem.
- Köszönöm! Várlak reggel. Addig is, szia.
- Jó pihenést neked. Ne feledd, eddig is szépen haladsz az úton, de ne akarj a dolgok elébe futni. Mindennek megvan a maga ideje, és el fog jönni, amikor már felkészültél rá.
- Rendben. – mondtam. Mire ő már a levegőben is volt. Becsuktam az ajtót, és reménykedve visszanéztem a tévére, hátha megpillanthatok valakit a családomból. De fekete maradt. Megcsillant egy könnycsepp a szememben, ahogy eszembe jutott, mit láttam benne pár perccel ezelőtt. Nagyon megviselt. Nem is csoda, hiszen a testvérem. Szeretem őt, mindegyiket. Szeretném, ha jobban lennének. A tény, hogy ő most már nyugodtan fog aludni, kicsit engem is megvigasztalt. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy kit látogassunk meg hajnalban. Ötletem sem volt, hiszen mindenkit meg szerettem volna, sorban. Ezért inkább elmentem aludni egyet, hátha megálmodom a választ.

Mire megterítettem a konyhában, addigra Vendel visszatért a medvétől. Ekkor jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, mit enne, csak kivettem, amit otthon találtam. A konyha végében találtam még két helységet, az egyik tároló volt, sok kacattal, a másik pedig egy éléskamra. Itt aztán volt minden finomság, amikből szépen megterítettem az asztalt.
- Látom, a segítségem nélkül is megy! – mondta belépve az Őrző.
- Mi megy? – kérdeztem vissza én, mert megteríteni az asztalt nem tartottam különleges képességnek.
- Az alkotás. Kigondolod, mit szeretnél, és az megjelenik, ahogyan azt elképzelted. Itt így mennek a dolgok. Ezért is nem értettem, miért nem jöttél rá, hogy ez a ház neked épült. Hiszen a te gondolataid megvalósulása. – mondta. - Látom, szeretsz enni. Jó sok mindent előteremtettél. Ne is hagyjuk kárba veszni. –mosolygott, majd jó ízűen falatozni kezdett.
Nekem sem kellett több, egyszerre úgy éreztem, mintha egy hete nem ettem volna.
 
Evés közben nem nagyon beszéltünk, de ez nem zavart. Volt egy kis időm gondolkodni. Miután jóllaktunk, készítettem mindkettőnknek egy-egy bögre forró teát, és letelepedtünk a kandalló közelében. Ekkor már nem nagyon tudtam csendben maradni, hiszen annyi minden foglalkoztatott.
- Mesélnél nekem erről a helyről kicsit többet? Kérlek!
- Miért is ne. Amíg Walter ide nem ér, többet úgysem tehetünk. Hol is kezdjem. Istenben bizonyára hiszel, különben nem lehetnél itt, a kiválasztottak között. Ő építette ezt a helyet az angyalainak, és azoknak, akikből szerinte azok válhatnak. Mára már nagyon kevesen maradtak, mert az emberek egyre kevésbé hisznek bennük. A gyermekek hite nem elég erős ahhoz, hogy egynél több angyalt életben tartsanak, ezért indult ez a „program”, aminek te is részese lettél. Azt nem tudom, mi alapján választanak ki titeket, erre majd Walter adhat választ. – itt szünetet tartott, hátha van kérdésem.
- Értem. – csak ennyit bírtam mondani, mielőtt egy újabb hatalmas mennydörgés kíséretében egy pillanatra elment a világítás. Nagyon megijedtünk mindketten. – Normális ez? – kérdeztem, miközben a kezemmel a fejem fölé mutattam.
- Ekkora vihar már rég nem volt itt. Nagyon szerethettek téged odalent. De enyhülni fog, mint minden esetben, de persze, mindenkinél másmilyen a folyamat. Hol gyengébben esik, hol erősebben, és ahogy múlik az idő, egyre jobb lesz az idő.
- El fognak felejteni?
- Nem. Az idő javulása nem azt jelenti, hogy elfelejtenének. De egy idő után nem siratnak annyira, fáj nekik, és hiányozni fogsz nekik sokáig. Gondolni fognak rád, és lesz, aki majd beszélni fog hozzád, mintha hallanád. Ez mind-mind attól függ, kinek hogyan sikerül feldolgoznia a halálod. A düh, a tehetetlenség elmúlik, enyhül, akkor már nem lesz vihar itt fent sem. De ehhez neked is tenned kell. De erről ugyancsak Walter-ral kell beszélned.
- Köszönöm. – mondtam, majd elfordítottam a fejem, mert egy könnycsepp gördült le az arcomon, és nem akartam, hogy lássa milyen gyenge vagyok.
- Szívesen. – válaszolta rekedtes hangon. – Nem kell szégyenkezz. Annak idején nekem is nehéz volt eljönnöm. Pedig én végig élhettem az életem, és nem hagytam ott mást, csak a barátaimat. Szerettem élni, és itt is szeretek lenni. Idővel talán te is megszereted. S az, hogy szenvedsz attól, hogy másoknak fájdalmat okoztál, nos ez mutatja meg igazán, milyen jó szíved van. Nagyon jó angyal válhatna belőled. Remélem nem tévedett ott fent…- mutatott a feje fölé, majd rosszalló tekintettel nézett egy pontra a mennyezeten.
- Sokáig tart, amíg ideér az a személy? – kérdeztem, mert szerettem volna minél előbb válaszokat kapni.
- Igazából ez a személy egy angyal. Nagyon sok dolga volt a múlt héten, mert erdőtűz tombolt Ausztráliában. Gondolom hallottál róla a hírekből. – mondta Vendel, majd hozzátette: - Csak azt nem híresztelték, mennyi ember és állat volt életveszélyben, s halt meg akkor. Bizony ám. Ahhoz, hogy meg tudd menteni az embereket, ott kell legyél a közelükben. Érzéseket kell sugároznod feléjük, hogy a jó irányba meneküljenek. Az embereket még könnyű a helyes irányba vezetni, de az állatok ösztönös lények, őket nagyon sokszor csak terelni lehet. – mondta fontoskodó hangon, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Nem tűnik egy egyszerű munkának.
- Nem is az! De nem is igazán munka, inkább életforma, bár sokszor nehéz és fárasztó. De mindig van jutalom. Ha megsikerül menteni valakit, akkor az jó érzéssel tölt el. Ugyanakkor sokan belezavarodnak az elvesztés érzésébe. Nem értik miért nem tudnak mindenhol ott lenni, és mindenkin segíteni. Az állatokkal és a gyermekekkel foglalkozó angyaloknak a legnehezebb. Sok az olyan baleset, amiket meg lehetett volna előzni, és ezt nehéz nekik feldolgozni. Épp ezért dolgoztak ki a bölcsek egy rendszert, ami röviden annyit tesz: betanuló időszak után minden angyal minden szintet bejár, és minden élőlénnyel kapcsolatba kerül. Így változatos lesz a munkaterületük, és sokkal tovább maradnak fiatalok.
- Kik a bölcsek? Mikor tudok meg többet a rendszerről? Mit értesz azon, hogy tovább maradnak fiatalok? – záporoztak a kérdéseim. Vendel elmosolyodott, és csak ennyit mondott: - Ha kaphatok még egy bögre teát, és mellé csokis sütit, akkor mindegyikre válaszolok.
Így hát kimentem a konyhába, és elkészítettem egy kancsó gőzölgő teát. Másik kezemben egy nagy tálca süteménnyel egyensúlyoztam be a nappalimba. Az Őrző mosolyogva nyúlt a süteményért, miközben kitöltöttem neki a forró italt.
- Szóval. Melyikkel is kezdjem? – gondolkodott, majd egy perc után folytatta. – A bölcsek az első angyalok közül kerültek ki. Ők még a teremtéskor születtek. A bibliában olvashattál róluk. Többet, majd az iskolában tudhatsz meg. A második kérdésedre a válasz: Ha végre valahára ideér a koordinátor, és teszi, amit kell. A harmadik kérdésedet hagytam utoljára, hiszen erre nincs tömör válasz. Az ember, amikor meghal, a lelke eltávozik. Van, aki ide kerül, és van, aki más megállókba, és van, aki nem a mi rendszereinkbe. Gondolom sejted már, azt tartják a pokolnak. Nem tudom milyen, hiszen nincs átjárás a két úgymond világ között. Tehát. A lelkek nem a földi éveiknek megfelelő korral érkeznek ide hozzánk, hanem vagy fiatalabban, vagy öregebben. Talán tudod, hogy az ember lelke fiatal marad sokáig. Sokszor a földön öregkorban lévő emberek lelkei csupán 20-30 évesek. Így lehet, hogy sokakat öreg gyerekeknek neveznek. Előfordul, hogy 20-onéves emberek lelkei 5-8- évesek csak. Gondolom te is találkoztál már sokakkal, akire azt lehet mondani, hogy nem nőtt még be a feje lágya. Ezért van. Ugyanakkor van ennek egy másik oldala is. Sok gyermeket neveznek koravénnek. Ez pedig azzal magyarázható, hogy az ő lelkük már idős. Többször született már újjá emberi testben a földön, és már nem tud úgy megújulni. Ők egy idő után már nem születnek újjá, hanem örökre megpihennek.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, mivel az embernek csak a lelke utazik tovább, ezért az itteni létben sokan fiatalabbnak néznek ki, mint mikor meghaltak. Itt pedig nem úgy telik az idő, mint a Földön. Nem öregszünk az idő által. Különben már rég nem is léteznék. A lelkünk csak a szomorúságtól, és vigasztalan bánattól öregszik, és a boldogságtól, reménytől, szeretettől fiatalodik. Ezért kellett megváltoztatni a rendszert. A gyermekek halála sok szomorúságot okozott egyes angyaloknak, így ők elkezdtek öregedni. Ugyanakkor a védők, a családok, állatok körül mozgó őrzők egyre fiatalabbak lettek. Így helyet cseréltek időről időre. Most már nincs meghatározva, hogy ki kit védhet, kit kísérhet át. Rendszer szerint osztják ki a feladatokat. – Felállt, és az ajtó mellé sétált. Észre sem vettem eddig, hogy ott egy kis postaláda szerű dobozka van. – Ebben – mutatott rá – találod meg a feladataidat majd. Minden nap elhozzák neked a beosztásod. Mikor kit kell átkísérj, és persze azt is, hogy hova.
- Nagyon sok mindenről tud. Akkor miért kell megvárnom az őrzőt, vagy hogy is nevezte?
- Elég rég óta vagyok itt, hogy tudjam ezeket. Megtudod, miért kell rá várnod. Nem őrző, az én vagyok, hanem koordinátor. Van, amikről nem beszélhettek nekem soha. Így például a különböző varázslatokról, amikkel például álmokban szerepelhetsz. Csak tudom, hogy léteznek. Ezeket mind tőle tudod majd meg, ha egyszer ideér. De azt nem tudom mikor lesz. Kár is kérdezned. – morgolódott az öreg.
- Kérlek, ne haragudj rám. – mondtam, miközben bűnbánó szemekkel néztem rá. - Annyi minden az újdonság itt. Még azt sem sikerült elhinnem, hogy itt vagyok, és hogy miért. Nem tudtam még elfogadni, hogy nem élhetem tovább az életem. Nem lehet gyermekem sem attól az embertől, akit igazán szerettem. Annyira szeretett volna egy babát, és most nem elég, hogy nem tudom megajándékozni eggyel, még csak mellette sem lehetek. Sajnálom, hogy rád zúdítottam a bánatom. Még meg kell barátkoznom az új életemmel.
Megint sírás kerülgetett, főleg, hogy eszembe jutott, hogy egy üzenetet sem tudtam nekik hagyni, hogy mindenkit mennyire szeretek. Annyira váratlanul történt, és azt hittem még sokszor találkozhatok mindenkivel. Nem úgy fekszünk le aludni, hogy vajon másnap felébredünk-e, főleg, ha nem is vagyunk komolyan betegek. De itt nem is vagyok beteg. Nem fáj a fejem, pedig ennyi információtól máskor fel akarna robbanni. A réten pedig kint voltam a virágok között, és nem éreztem, hogy tüsszentenem kellene az allergiám miatt.
- Vendel, itt nem lehetünk betegek? – tettem fel a következő kérdésem.
- Nem. Csak a test beteg, és az előbb mondtam, hogy ide csak a lelked költözik. De egy jó darabig még érezhetsz olyan dolgokat, amiket ezelőtt átéltél, és amikre egy darabig még megszokásból reagálsz. Ezek idővel elmúlnak, elfelejtődnek.
- Legalább valami jó is van abban, hogy itt vagyok. – sóhajtottam fel, mikor kopogást hallottam.
- Á, végre! Azt hittem már sosem ér ide. – ugrott talpra a vendégem, és mire felálltam, már az ajtónál termett, és úgy invitálta be ismerősét, mintha mi sem lenne természetesebb. Kint még mindig esett az eső, bár azt nem tudnám megmondani, hogy mi óta esik, mert az időérzékem sosem volt a legjobb, itt pedig mintha teljesen elhagyott volna. Egy rövid szervusz kíséretében belépett egy medve?! Majd a sarkában egy csodaszép középkorú angyal. Hatalmas fehér szárnyait összecsukva hordta a hátán, a bőre szinte vakított a tűz mellett, mintha világított volna, és a színe nem hasonlított az emberéhez, sokkal inkább bronzos árnyalatú volt. Lágynak, mégis kőkeménynek éreztem a bőrét, amikor kezet fogott velem.
- Üdvözöllek. A neved eddig Sabrina volt?
- Jó napot. Nem, a nevem Szabina. – néztem értetlenül – hogy-hogy eddig volt? Más lesz a nevem?
- Igen, megváltozik. – volt a kurta válasz. – De talán foglaljunk helyet. Ne haragudj Rufus miatt - mutat a medve felé, aki összegömbölyödött a kandalló előtti szőnyegen – nagyon elfáradt és átázott a bundája mire megtalált. Remélem nem bánod, ha megmelegszik, és megszárítkozik, mielőtt elmegy.
- Nem, maradjon csak, amíg szeretne. De ugye nem bánt? – tettem fel a buta kérdést. Majd egy halk morgást hallottam.
- Nem, nem bánt. Kicsit megsértődött. De megbékél, ha hozol neki pár finom falatot, és egy pokrócot. Tudod, itt az állatok értenek minket, és beszélni is tudnak. De nem keresik az ember társaságát, hacsak üzenetet nem kézbesítenek.
- Sajnálom Rufus. – mondtam, majd elmentem a kért dolgokért, és egy plusz bögréért, hátha Walter is teázna velünk. Miután megkaptam a megbocsátó medve-puszit, a többiekhez mentem, és mindjárt kérdések ezreit szerettem volna feltenni, de ő felemelte a kezét, hogy csendre intsen.
- Tudom, sok kérdésed van. Meg is fogom őket válaszolni. De előbb el kell mondjak valamit. – kezdte, s mikor látta, hogy figyelek, folytatta.
- Nagyon fontos tudnod, hogy kiválasztott vagy. Isten választott ki, hogy az angyala lehess, idővel. Olyan ember kellett neki, aki tele van szeretettel, reménnyel, vággyal. Akit sokan szeretnek, és akit nem felejtenek el hamar. Ez azért fontos, mert csak akkor válhatsz angyallá, ha vannak, akik táplálják az erőd. Ha rád emlékeznek, rád gondolnak, akkor szeretet kel életre bennük. Ebből keletkezik az energiád. Ha nem lesz már senki, aki emlékezne rád, akkor..nos, ezt majd később. Téged választott, ezért meghaltál. Magához hívta a lelked. Nincs már ezen mit rágódni, megtörtént, vissza nem lehet csinálni. A legjobb, ha elfogadod, és beletörődsz.
Fájt, de már nem annyira. Talán hasznosan tölthetem az időm itt.
- Vendel azt mondta, hogy vissza kell mennem a földre, a családomhoz. Mikor láthatom őket?
- Hamarosan. De tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű. Ha megszeged a szabályokat, akkor nem folytatódik a képzésed. Hiábavaló lesz a halálod. Nagy önfegyelemre lesz szükséged a feladatodhoz.

Csak néztem rá, és bólogattam. Látni akartam őket, megmondani, hogy ne sírjanak, jól vagyok. Hogy angyal leszek, és még nagyon sokáig mellettük fogok maradni. Nem is gondoltam, hogy milyen nehézségek várnak rám…

 Gyönyörű, mesébe illő tájon találtam magam. A virágok a szivárvány minden színében pompáztak, s lassan himbálóztak a lágy, tavaszi szellőtől. A fák is virágba borultak, s a nap sugarai lassan felszárították az utolsó harmatcseppeket is a leveleikről. Az ég kékjét alig lehetett látni a sok madártól, akik vidáman csivitelve repkedtek a magasban. Minden olyan volt, mint egy álomban, egészen addig a pillanatig, míg el nem döntöttem, hogy olyan szép ez a hely, hogy szívesen itt maradnék. Ekkor kezdődött el…

Az ég beborult és fekete, füstös fellegek takarták el a napot előlem. A madarak elcsendesedtek, elbújtak, a virágok összezárták szirmaikat, és minden szín elvesztette a fényét. Egyszerre szürkévé, egyhangúvá lett minden, s hatalmas villámlás és dörgés után elkezdett szakadni az eső. Hideg volt, olyan, mint ősszel. Barátságtalanná vált, és már nem akartam ott maradni. El akartam bújni, el a villámok elől. De nem volt hová. Fel akartam ébredni, mert valahol sejtettem, hogy ez csak egy rémálom lehet. Sosem jártam ilyen helyen azelőtt, de megrészegített a sok szín, az illatok. De sem elbújni, sem felébredni nem tudtam. Nem értettem, hogy mi történik.

Miközben hasaltam a sáros fűben, és fohászkodtam, hogy ne csapjon belém a villám, és vége legyen ennek a szörnyű viharnak, elgondolkodtam. Hogyan kerültem ide? Hol van az itt? De nem tudtam a válaszokat. Aztán megdöbbentem: nem félek. Pedig rettegek a viharoktól, de főként a villámoktól. Ösztönösen hasaltam el a fűben, mert tudtam a fákhoz nem szabad ilyenkor közel menni. Volt valami furcsa abban, amit éreztem. Ott, akkor nem is tudtam megfejteni, hogy miért történik ez velem. Miért nem érzem, amit kellene, és miért nem nyomasztanak a gondok, amik nemrég még a fejemben kavarogtak. Furcsa egy álom lehet, és rendkívül valóságos, hiszen fázom. Vizes és sáros vagyok, egy idegen helyen, teljesen egyedül. Senki sem volt körülöttem, és ez zavart. Nem szeretem az embereket, mert sok negatív tapasztalatom volt velük. De olyan mégis ritkán fordult elő, hogy egyedül legyek valahol, teljesen egyedül.

A vihar egy cseppet sem akart alább hagyni, így kénytelen voltam összeszedni minden bátorságom, felállni, és elindulni egy irányba, hátha találok egy házat, vagy barlangot, akármit, ahol meghúzhatom magam, amíg esik. Nagyon dideregtem már, ráadásul a szemüvegemen is alig láttam ki, nélküle pedig annyit sem, ezért az egyik kezemet fölé tettem, hátha segít kicsit. Így sem láttam messzire, de nem is kellett, mert a közeli, hatalmas virágoskert szélén megpillantottam egy halvány kis fényt. Arra indultam, remélve, hogy találok ott valakit vagy valamit. Mikor odaértem, nem hallottam semmi hangot bentről, bár a kémény füstölt, és a lámpa is égett odabent. Az ablakon is benéztem, de hiába. Bekopogtam az ajtón, és vártam. Újra kopogtam, de semmi válasz nem érkezett. Egy hatalmas villámlás után akkorát dörrent, hogy a föld is beleremegett, én pedig úgy megijedtem, hogy egy pillanat alatt bent voltam a házban. Aranyos kis egyszintes házikó volt, olyan filmbe illő. Kedves színekkel és maximum két személynek elegendő helyiségekkel és hellyel. A konyha apró volt, de a nappali, ami egyben dolgozó szobának is tűnt, elég nagy volt, a közepén akár táncolni is lehetett volna. Mentem egyre beljebb, hátha találok valakit. A hálószoba hasonlított az enyémhez, kicsit rendetlen volt, de az enyémben mindig jól kiismertem magam. Mellette pedig a fürdő és a mellékhelyiség. De még mindig egyedül voltam. Visszamentem a nappaliba, hogy a kandallónál megmelegedjek, és megszárítkozzak, mert kint még mindig cudar idő volt. A melegtől elálmosodtam, de mivel így is elég kellemetlennek tartottam, hogy meghívás és engedély nélkül vagyok valaki más házában, mégsem fekhettem csak úgy le. Inkább kimentem a fürdőbe, és megmosakodtam. Ettől valamennyire felfrissültem, megtörölköztem, és már nem is fáztam annyira. Kezdtem kicsit jobban odafigyelni a lakás berendezéseire. Valamennyire hasonlított ahhoz, ahol a párommal laktunk, de az általam megálmodott színekben, stílusban pompáztak a bútorok, a falak, és még a képek is olyanok voltak a falon, amiket venni szeretnék egyszer. Minden olyan volt, amilyenné megálmodtam az otthonom. Egyre jobban érdekelt, hogy ki lehet az, aki itt lakik. Körbesétáltam a nappalit, és megtaláltam a könyvek között az összes kedvencemet. Amit eddig olvastam, és amiket még el szeretnék olvasni. Nem is gondolkodva levettem az egyiket, a képzeletbeli listám elejéről, és olvasni kezdtem. Hosszú órákra belefeledkeztem az olvasásba. Már a vihart sem hallottam, csak a tűz ropogását a kandallóban. Már a könyv felénél tarthattam, mikor hirtelen eszembe jutott, nem otthon vagyok. Nem tudom hol vagyok, és ha ez egy álom, akkor fel kellene ébrednem. Legalább az eső ne esne, hogy körbe nézhessek a környéken, hátha találkozok valakivel, aki tudhatja a válaszokat. Letettem a könyvet és újra körbe néztem a szobában, ez úttal kerestem valamit, ami segíthet kideríteni, hogy mi is történik most velem. Kutattam az emlékeimben, az érzéseimben, erőltettem az agyam, hogy gondolkodjon, találjon ki valami magyarázatot, de csak képtelen dolgok jutottak eszembe. Megcsíptem magam, mert a filmekben ez mindig segít, már ha nem Aliz vagy Csodaországban. De semmi nem történt. Emlékszem, este, lefekvés előtt még ittam egy bögre forró csokoládét. Páromnak jó éjt kívántam, és elmentem aludni. Itt ébredtem, akárhol is legyek. Párom…és anyuék. Biztosan keresnek már. De nem rabolhattak el, az csak feltűnt volna. Vagy alvajáró vagyok, vagy még mindig álmodom. Tekintve, hogy eddig sosem járkáltam alvás közben, a második lehetőség tűnt igaznak. De valahol mélyen tudtam, hogy teljesen más dologról van szó. Igazam lett…

(Amikor kiderül, miért borult be)
Kopogtak. Kicsit összezavarodva mentem az ajtóhoz, hiszen nem rám számítanak, mit fognak szólni, ha én nyitok ajtót. De győzött a kíváncsiság, és nem akartam goromba sem lenni, ezért szélesre tártam a bejáratot. Csak bámultam. Az ajtóban egy szakállas férfi nézett vissza rám. Világosszürke hosszú kabát volt rajta nagy kapucnival, kezében sétapálca. Nekem legalábbis annak tűnt. De szépen faragott volt, és kicsit hosszabb az átlagosnál. Úgy éreztem, ismere őt, bár természetesen fogamam sem volt honnan, majd hirtelen megvilágosodtam. Teljesen úgy nézett ki, mint egy idős varázsló. Mire a gondolatmenet végére értem, és már vagy úgy egy perce az „ezt nem hiszem el…” visszhangzott a fejemben, már az üres ajtóban álltam, mereven, mert a vendégem megunta az ajtóban álldogálást, és az ázást, és vette a bátorságot, és besétált mellettem a házba. Mire becsuktam az ajtót, és felé fordultam, hogy elnézését kérjem, amiért betörtem a házába, előttem termett, és a botját a mellkasomnak bökdösve kiabálta:

- Szóval miattad van az egész!
- Mi van miattam? – kérdeztem vissza értetlenül, mert fogalmam sem volt, hogy mit tehettem.
- Hát ez az időjárás! Ne mondd, hogy neked nem tűnt fel ez az ítéletidő?
- Feltűnt. De nem tettem semmit. Egyik pillanatban még sütött a nap, majd a következőben már tombolt a vihar. – mondtam, saját magam védelmére kelve. De az öregember csak ingatta a fejét.
- Nem tettél semmit, mi? Hát pont ez a baj!
Értetlenül néztem rá, mire folytatta.
- Menj és tedd a dolgod, különben az összes virág elhervad (bokáig járhatunk a sáros vízben)!
- De hát mit kellene tennem? Azt sem tudom hol vagyok, hogyan kerültem ide? Nem tudom kinek a házában vagyok, és azt sem tudom, hogy maga kicsoda? Miért kiabál velem? – fakadtam ki, és majdnem sírva, hogy miért engem hibáztat mindenért.
Az öregember rám nézett szomorú szemeivel és azt mondta:
- Sajnálom, hogy pont tőlem kell megtudnod. Azt hittem Walter már járt nálad. - Tartott egy kicsi szünetet, majd nagy sóhajjal folytatta.
- Meghaltál. Ide kerültél a Szivárvány-hegyre, mert Isten feladattal bízott meg. Te leszel az egyik segítője. Ha ügyes leszel, és teljesíted a feladataid, na meg a vizsgád, angyal válhat belőled. Ha nem, akkor tovább mehetsz a mennyországba, vagy itt is élhetsz a többiekkel, és csinálhatod, amit szeretnél.
Mivel látta rajtam, hogy ugyan hallom, amit mond, de nem jutott el a tudatomig, csak nyugodtan leült és várt, hogy megemésszem a mondottakat.
- Meghaltam?  Hiszen nem volt semmi komoly bajom. Miért?
- Nem tudom a válaszokat. Ne tőlem várd azokat, majd Walter válaszol rájuk. De igen, meghaltál, hiszen itt vagy. Másképpen ez nem lehetséges.
- Értem. – csak ennyit bírtam mondani, elszorult a torkom, ha arra gondoltam, mennyi fájdalmat okozhattam a családomnak, a páromnak, aki mellettem ébredt, és én már nem ébredek fel soha. De egy teljesen más kérdés foglalkoztatott:
- Miért az én hibám az eső?
- Az eső a szeretteid könnye, a vihar a bennük keletkezett fájdalom a halálod miatt. Idővel ez csillapodni fog, majd visszatérhet később. De aztán végleg le fog csendesedni, amikor elfogadják: nem tudnak változtatni rajta. Egyébként azzal tudnád enyhíteni, ha szellemként visszamennél, és közöttük maradnál, amíg le nem csitulnak a heves érzelmeik. Nyugalmat kell sugározni feléjük, és el kell hitetni velük, hogy jó helyen vagy. Álmaikban meglátogathatod őket, hogy beszélhess velük. De ébren nem láthatnak, csak érezhetnek. Addig nem lesz újra tavasz, amíg siratnak. Így a legfontosabb dolgod megkérni őket, hogy éljék tovább az életüket. Ez nehéz lesz. – ismerte el. – De csak te érheted el.
A magyarázat csak még több kérdést vetett fel, de ahelyett, hogy ezeket tettem volna fel, eszembe jutott, hogy két kérdésre még mindig nem kaptam választ:
- Kinek a házában vagyunk? Hogy hívnak téged?
- Bocsáss meg! Be sem mutatkoztam! Engem Vendelnek hívnak. Én vagyok a Szivárvány - hegy őrzője már magam sem tudom mi óta. Ez a ház pedig a tied. Azt hittem erre már rájöttél, hiszen a fejedből került ide. A vágyaidból és az álmaidból épült, hogy kellemesen érezhesd magad benne. Az itteni dolgok működéséről később beszélgetünk, előbb együnk valamit, mert farkas éhes vagyok. Mindezek előtt pedig elküldök egy medvét Walterhez. Biztosan átalussza az egész vihart…